Milyen viszonyban van az írás és a fordítás életművedben, illetve költészeti gondolkodásodban? Szolgál-e egyfajta kreatív „gyúanyagként” a fordítandó mű? Beépülnek-e a fordítás által szerzett tapasztalatok saját lírai praxisodba?

Kínosan kéjes viszonyban. Még a középiskolában, német órán le kellett fordítanunk egy Goethe-verset, és a tanárnő el volt ragadtatva a teljesítményemtől. Ezért év végén négyest kaptam kettes helyett, mivel az utóbbi járt volna igazság szerint, hiszen mit sem sajátítottam el a tananyagból. Ijesztően apatikusan és utálattal viseltettem minden intézmény iránt, nem nagyon túlzok, ha azt mondom, szinte az egész gyermekkorom a külvilágtól való érzéki elzárkózás jegyében zajlott, és pállott, és cefrésedett, és kezdett lepárlódni a kamaszkor beköszöntével. Szóval eszembe nem jutott volna fordítani, ha nem ismerkedem meg ’92-ben az akkor egyetemista Markója Csillával, aki nem egész egy év múlva elhatározta, hogy Celant fogok fordítani. És attól fogva, bő egy éven keresztül hihetetlen gondossággal dolgozott alám, nekem csak a munka kéjes része jutott. Talán apró kisgyermekkoromban bántak velem ilyen kényeztetően, és ha ez még eltartott volna mondjuk öt évig, talán magam is megtanulom annyira a nyelvet, hogy már németül tudok gyalogolni. De nem tartott el, Celan után eléggé hektikusan fordítottam még Rilkét, Hölderlint, Bernhardot, Holant, stb., ezek egész biztosan hatottak rám, annál is inkább, mert a magyarításukban sokkal felszabadultabban bántam a nyelvünkkel, mint amikor saját verset írtam. Ez természetes is, azt hiszem, mindannyiunk szentatyja, Arany János is – szerintem – a Hamletben bontakozott ki a legteljesebben, holott a legenda szerint nem tudta beszélni a nyelvet. Fordítani, különösen költészetet, hatalmas élvezet, az ember szinte közvetlenül hallgat bele az idegen költő hangszálainak a rezgésébe, méghozzá nem is a fülével, hanem a saját hangszálaival, a saját hangszálai hozzák a füle tudomására, hogy miket beszél össze az az idegen nyelvű költő. S ezáltal nem csak én leszek az ő mediátora, hanem még inkább ő az enyémé, mivel ő csalta ki belőlem az eladdig sufniba zárt regisztereket.

Mit jelent számodra most, 2015-ben, Celan költészete, van-e olyan inspiratív hatással rád, mint a kilencvenes években?  

Ezúttal a Bartók Imre viselte a gondomat Celan-ügyben, ő bízott meg egy finom, kis ötsoros darab átültetésével – és igen, bizony, nagy szerelmi újratalálkozást éltem meg az öngyilkos költővel. Talán azért is, mert mostanra olyan poétikai praxisra tettem szert, annyira megismertem az éppen töredezőfélben levő marnóhangot, hogy Celan – mégannyira is – halálverse az ifjúságomat idézte meg nekem. És most a legcsekélyebb vitám sem támadt vele, lenyűgözött az akkoriban sokszor idegesítő szimbolizmusa is, a pszichózisát is bensőségesen véltem megérteni, s ezáltal evidensnek éreztem a nyomatékos időszerűségét a mai fiatalok kvázi pretraumatikus – hangsúlyozom – köztudatában. Időszerűségét annak tehát, hogy a maszületett ráeszmélhessen, hogy lennie egyáltalán nem evidens, különösen nem humanista elvek szerint (mert biológiailag az, persze), és éppen ezért gondolnia kell az önfelszámolás opciójára is. Ha pl. az úgynevezett önmegvalósításról kiderül, hogy merő agresszió csak, sokkolóan unalmas hatalmi kényszermentalitás és kényszertevékenység, és tényleg csak arra jó, hogy egyetlen, még csak nem is jól kondicionált lidércnyomással gondoskodjék az individuumról. Az avantgarde túlélési stratégiái óhatatlanul kollaboránsává teszik a művészt a mindenkori anyagi és politikai funkcionáriusokkal, azok pedig nem osztogatják ingyen a kegyet, inkább körbemutatnak, hogy a munkaalapú társadalom mennyiben támogatja szívesen adójával a művészvilágot. Állítólag ez lényegében mindig is így volt, talán valamennyire igen, ám ilyen mértékben, mint ma, még soha, ami persze szintén természetes. Én úgy emlékszem, Márió, hogy te egy pár évvel ezelőtti interjúdban olyasmit mondtál, nincsenek parttalan ambícióid, derűsen tudomásul veszed, hogy költészeteddel csupán egy aránylag szűk réteget szólíthatsz meg. Ezt nem a fejedre kívántam olvasni, dehogyis, csak emlékeztetni arra a realitásélményedre, ami akkor arra a belátásra juttatott, és a mostani ambíciódra, hogy a neoavantgarde reanimálásával kitörhess az – ipari – rengetegből, és neki a reguláris alakulatoknak. De most veszem észre, hogy ez a kedves évődésem már a következő kérdésedbe nyúlik bele, jóllehet a fentire még nem válaszolt kielégítően.

Vas István jegyzi meg önéletrajzi regénye egy pontján, hogy az ő nemzedékét Babits Mihály abból a szempontból marasztalta el, hogy nem volt elég exogén, vagyis a magyar költészet „igazi” – „kifelé”, a világirodalom felé – orientálódó természetét megtagadva, inkább endogén módon – „befelé” – tájékozódott. Mit gondolsz erről az állításról, illetve Te hogy érzed, saját pályádon, saját generációd szempontjából, melyik irány dominált?

Erre a kérdésre valamennyire már fent válaszoltam. Hülyeségnek és nagyképűségnek is tartom Babits rosszallását, igaz, ő még nem tudhatta, hogy épp az őt követő nemzedék – nagyrészt politikai kényszerűségből is – nagyobbrészt exogén költészetet művel majd, még maga Vas is, nem is akármilyet, aki pedig nem került tiltó listára soha. Ám Nemes Nagy, Kálnoky, bizonyos műveivel Weöres is, az úgynevezett polgári irodalom jelesei, az Újhold szerkesztői, szerzői többnyire csak exogén költészetet műveltek – fordítottak. És részben ennek okán sem szorgoskodtam magamtól a nyelvtanulásban, végre is elegendő külföldi és kortársnak mondható irodalomhoz jutottam hozzá akár könyv-, akár folyóiratformában. Tizenegy évesen olvastam Thomas Mann Varázshegyét, Proust Bimbózó lányok árnyékábanját és a Swannt, és később, amikor rákattantam a költészetre, ott volt gyönyörűséges magyar tálalásban T. S. Eliot, Samuel Beckett (TD Föld és vadonjában), Sylvia Plath, Gottfried Benn, vagy az amerikai beat költők stb. stb. Tudom, te elsősorban a neoavantarde ill. az underground művekre gondolsz, ezekre természetesen szomjúhoztam, no de az ő megismerésükhöz nem csak nyelvismeretre, hanem útlevélre is szükség lett volna, amit én kérni sem kérhettem osztályellenség-besorolásom miatt. Felemás hatásként ért tehát a külföldi irodalom: magyar nyelven szólaltak meg az angolok, a németek, a franciák, a spanyolok, a csehek stb. A lengyelek. Tizennyolc éves lehettem, amikor Handke drámáit és a máig legjobb prózaszövegét, A kapus félelme tizenegyesnélt olvastam, majd nem sokkal később Bernhard Fagyát, s azután a memetikailag ma is tomboló Bernhard művek remekeit, A mészégetőt, a Járást, vagy a szerintem önmagát is felülmúló Igenjét (Halasi remek fordításában). És jött a rendszerváltás, Bernhard újabb fordításai, minősíthetetlenül rossz tolmácsolásban. Megjegyzem, ő is költőként kezdte, így elég sok versét én is lefordítottam, talán nem is olyan pocsékul.

Többször hallottam már azt a véleményt szomszédos országok irodalmáraitól, hogy a kortárs magyar költészet főárama esztétikailag „konzervatívnak” tekinthető. Nem tudom egyetértesz-e ezzel az állítással, de én többek között azzal szoktam magyarázni ezt a jelenséget, hogy irodalomtörténeti szempontból tisztázatlan a magyar (neo)avantgárd helye és jelentősége. Te mit gondolsz erről?  

Ezen annyit golyóztam már, hogy mit jelent a magyar neoavantgarde tisztázatlansága vagy tisztázottsága. ’9o-ben, amikor szabadon megszólalhatott már bárki, többen hazajöttek az emigrációból, de valamiért a kutyát sem érdekelte a jelenlétük. Igaz, Erdély Miklós addigra meghalt, de itthon termett Szentjóby, Bálint István, Halász Péter. Balaskó verseskötetét városszerte mint ereklyét árusították a mainstream irodalmárai, és mindennek szinte semmi hatása nem volt a rendszerváltó fiatalokra. Nem szívesen mondok neveket, de azt hiszem, ebben a harsány, ugyanakkor alattomosnak is mondható ignoranciában döntő szerepet játszottak a magukat diszciplinárisan avantgarde-nak tituláló közbetolakodók, azok, akik nagyjából egy évtizede képviselhették akkor már – bizonyos irodalomtörténészek támogatásával – a valóságos és elüldözött vagy elhalgattatott személyeket. De evvel a véleményemmel könnyen egyedül maradhatok, lévén itt ma is, változatlanul az egzisztenciális és territoriális érdekek a meghatározóak. Amit a politikai állóháború csak tovább gabalyít; hány és hány valóban kitűnő író, színész, képzőművész élvezheti pillanatnyilag a két egymásnak feszülő politikai hatalom kegyét, miközben a még kevésbé intézményesült személyiségek örülhetnek, ha nagy ritkán megkapnak egy tíz hónapos ösztöndíjat a munkájuk támogatására, s a legtöbb folyóirat ma már csak jelképes honort fizethet, mert támogatás és olvasó híján éppen csak fenntarthatják magukat a szerkesztőségek.

Mostanában több alkalommal is elhangzott tőled, hogy rendkívül izgalmasnak találod John Donne (1572-1631) – angol, metafizikus költő – munkásságát. Tudtommal létezik a szerzőtől egy régi válogatáskötet magyarul (Magyar Helikon, 1967), és mint irodalomtörténetileg jelentős figura az egyetemi oktatásban is jelen van, ugyanakkor elsőre mégis meglepőnek tűnik választásod. Honnan ez az érdeklődés, mit látsz Donne-ban, ami ennyire foglalkoztat?

Azt ugye már rég tudod tőlem, hogy megveszekedett Shakespeare-rajongó vagyok, egyetértek Petőfivel, ha valóban ő mondott olyasmit, hogy ha a világ felét Isten, akkor a másikat Sh. teremtette. Evvel szemben pl. Ben Johnson vagy Marlow nem jöttek be olyan nagyon nekem, ahogy Molière és arisztokratikusabb francia szerzőtársai sem. Shakespeare viszont – főleg Arany, Vas és Szabó Lőrinc fordításában – a lét (és talán még a nemlét) csodája, kimeríthetetlen, hozzá képest még az általam annyira szeretett Beckett drámái is, különösen a Godot, szánalmasan didaktikus, és végeredményben enerváló humorú tézisdaraboknak hatnak. Pozőrködéseknek is sokszor. És itt jön be a Donne. A Dávid fiamnak hála, mert ő hívta föl rá a figyelmemet, ő olvasott nekem a szkájpon angolul számtalan Donne-verset, főleg a Szent szonetteket, de a szerelmes verseiből is többet, amiket aztán töviről-hegyire ki-kitárgyaltunk, és így vert tanyát a szívemben ez az enigmatikusabb – mert metafizikusabb – költő, akit elsősorban nem a költészet, hanem a vallás, a filozófia izgatott mindig is. Sajnos nincsenek meg magyarul a prédikációi, Dávid szerint azok között is rengeteg a remekmű. Hadd ajánljam figyelmedbe itt csak két szent szonettjét, a tizediket és a tizenkettediket, első olvasásra akár leckefelmondásos tézisverseknek is olvashatja az ember, s ahányszor újra nekiveselkedem, annyiszor mélyül és burjánzik tovább a szőrcsuhába bújt meditációja, imádkozása. Mert sehol nem mantrázik. Azokat csak tudomásul veszi, a valóságos ima – filozófia nála. Már amennyiben elfogadod azt a feltevésemet, hogy a gyakorlati filozófia – a költészet, lehetőségében pláne, hiszen a költő nem használja, hanem feltárja a nyelvet. A nyelvben potenciálisan benne rejlő filozófiákat.