Nemrég Janus Pannonius műfordítói díjat kaptál Pasolini Korom vallása (La religione del mio tempo, 1961) című kötetének fordításáért. Korábban is számos fordításod jelent már meg, többnyire antik, középkori vagy reneszánsz latin költőktől, hogyan került melléjük Pasolini?

2008-ban indult el a Kalligram Pasolini-sorozata, melynek kezdeményezője én voltam. Nem lévén italianista, természetesen a háttérben maradtam, és a projekt kivitelezését a kiadó egy avatott csapatra bízta Puskás István vezetésével. Aztán ez a csapat úgy gondolta, hogy én, a megrögzött italianofil alkalmas lennék Pasolini verseinek magyarítására. Évekkel korábban egy római téblábolás alkalmával rábukkantam egy antikváriumban (valahol az Angyalvár környékén) a Korom vallása című kötet első kiadására. Álltamban elolvastam a Caracalla termáiról írt verset, és nem tudtam tőle szabadulni, volt benne valami egyszerre ijesztő és vonzó, provokatív férfiasság, tele volt illattal (zsálya, olíva) és nehéz szaggal, nyomorúsággal és életakarással. Ahogy leírt egy munkanélküli, megtébolyodott családapát, miközben felmutatta a benne rekedt fiatalságot is, az feledhetetlen. „Nem hal meg, aki meg sem született” – mondja Pasolini. És innen egy lépés Szophoklész, aki szerint a „legjobb meg se születni”. A polémia világos: míg az antik szerző a létszorongatottságtól félti az embert, az iszonyatos sorsba vetettségétől, Pasolini a létszorongatottságot, a misztikus sorsot, a kiteljesületlenséget leválasztja az „igazi” életről, és így (logikusan) megtagadja tőle még a halált is. Csak az halhat meg, aki emberhez méltó életet él. A többi csak akarás, jelenlét, a többi csak rom, kulissza, mint Caracalla termái, bármekkora is a nyüzsgés körülötte. A szentenciával olyan magasra tette a mércét, hogy nem is tudta befejezni a verset, megismétli a nyitósort, és kipontozza a további sorokat. Folytasd, ahogy akarod, vagy kezd elölről. Szóval, ahová ki akartam lyukadni: Pasolini költészetében nagy szerepet játszik a hagyomány, kivált az antik világ megannyi mintázata, hol polémikusan, hol megidéző értelemben. Martialis írta, hogy az ő versei „szaglanak az embertől”, így van ezzel Pasolini is, és nem véletlenül kedveli ő is az epigrammát. Petrolio című regénye (magyarul egyelőre nem olvasható) pedig (talán) legfőbb mestere, Petronius nyomán íródott „modern Satyricon”. Mindketten az érzékek által ártatlanságát vesztett test tudása felől láttatott valóság specialistái. A reneszánsz megint nincs messze: a Korom vallása Piero della Francesca arezzói freskóinak leírásával indul…

Azt írod a Korom vallása utószavában, hogy ez a kötet „hűen reprezentálja Pasolini költészetének többarcúságát” és „kellően eretnek intellektuális-költői provokációt kínál a mai olvasó számára is”. Először is: miben áll a szerző többarcúsága?

Te jó ég! Az utószóban még mindig az extatikus fordító túlzó és magabiztos hangja hallatszik. De megpróbálom megmagyarázni: a Korom vallása legalább három költői nyelvet működtet. Egy mélyen empatikus, szociális töltetű, barokkosan indázó, stilizált nyelvű, ugyanakkor magömlésszerűen spontán dikciójú kiáradást, egy a zsigeri formákkal szembeni, élhetővé tett hagyományos formák (pl. a dantei terzinák, drámai monológ, elszórt rímek, metrikai megoldások) hasznosítására törekvő, mély önvizsgálati dimenziókat megnyitó intellektuális nyelvet, illetve egy ezekkel szemben álló, takarékos, szikárabb, epigrammai tömörségű, szellemes-kiélező-poénos nyelvet. Mindhárom autentikus és erőszakos, meg akar küzdeni velünk, értünk. Itt mindig „retorikai” ringben érzed magad, és előbb-utóbb te is visszaütsz. Az „eretnekség” talán abban ragadható meg, hogy a mélyen megélt és problematizált vallásosság zsigeri baloldalisággal és szociális érzékenységgel társul, miközben a blaszfémiában a felmagasztosulás, a felmagasztosulásban a blaszfémia foltjai jelennek meg. A tisztaság szinte beteges vágya a reménytelenség öngyilkos botrányába vezet, mégis alapvető létprogram nála.

Vajon a mai olvasó igényli-e, egyáltalán fogékony-e az intellektuális-költői provokációra?

Most épp az ösztönköltészet divatját éljük, most megint „érezni” kell a versben (lehetőleg spontánul, felelőtlenül, gyorsan, populárisat és nagyot), és nem „gondolkodni”. Persze, zsákutca ez is: a „gondolkodás”, az intellektuális provokáció nem spórolható ki. Könnyen rásütik az utalásokkal, allúziókkal, „kultúranyaggal” vagy finom formai vagy zenei megoldásokkal dolgozó „pepecselő” poétaemberre, hogy sznob. Ezt a jelzőt én pl. magától Bán Zoltán Andrástól érdemeltem ki. Én mindig szerettem megdolgozni a versért: Pasolini szerencsés eset, nem követeli meg a háttérmintázatok feltétlen ismeretét, de sokkal többet ad annak, aki legalább sejdíti a szövegek mögötti szövegek, képek, filmek mintázatait.

Pasolini filmrendezőként ismert elsősorban Magyarországon, de filmesként is inkább csak egy szűk réteget szólítottak-szólítanak meg a művei, költőként pedig végképp egy nagyon behatárolt terepre érkezik magyarul. Mit gondolsz, van olyan felülete a magyar lírának vagy líraolvasásnak, amelyiken a Pasolini-oeuvre hatásosan szólalhat meg?

Feltétlenül: ha például az Édes hazám című antológia „költői programját” nézzük, könnyen találunk rokonságot Pasolini versnyelve és a „közéleti” poézis között. A politikai költészet létéről vagy nemlétéről folytatott polémiákban is lehetett volna érvelni vele. Fordítóként meg is lepett kivált az epigrammák radikális alkalmisága. Ugyan kit érdekel ma egy Hruscsovról szóló epigramma? Aztán láttam, hogy az epigramma nem Hruscsovról szól, hanem a szokásos politikusi „világmegváltásról”. Pasolini szavait felhasználva azt mondanám, hogy ez a költészet minden olyan felületen hatásosan szólal meg, ahol tétje van a „történelem birtoklásának”, illetve az ehhez rendelhető „retorikai tudat” módosulásainak.

Amikor régi szövegeket fordítasz, vagy amikor írsz róluk, sokszor olyan érzése lehet az olvasódnak, mintha amellett érvelnél, hogy ezeket a klasszikusokat lehet akár mai, aktuális és izgalmas olvasmányokként is forgatni. De ha valóban így van, miben áll az érdekességük?

Mért, lehetne máshogy is? Nem szeretem az eleve muzeális létre kárhoztatott szöveget, bár nagy múzeumjáró és „hivatásos” ámuldozó vagyok. A múzeum ne legyen szülőszoba. Világ életemben arra törekedtem, hogy a versfordításnak a maga közegében kell helyt állnia, abba a beszélgetésbe kell beleszólnia, amely épp zajlik, oda kell újjászületnie, ahol létteret is kap. Lehetséges, hogy ez tévhit, de én rajongok ezért a tévhitért. Mindig úgy igyekeztem válogatni, hogy párbeszédképes szövegeket hozhassak létre: amikor pl. a magyar nyelv „nagykorúsításának” projektje zajlott az 1990-es években, az ókori erotikus költészet szabadszájúságát és változatosságát szerettem volna megszólaltatni, és így tovább. A mához Petronius Satyriconja illik a leginkább: ezért is fordítottam újra, ráadásul, mivel nagy örömmel olvastam a magyar verses regény legújabb eredményeit (elsősorban Téreyre gondolok), egyszer csak megláttam Petroniusban a modern „verses regény”, vagy jobban mondva egy sémáitól szabadult, elviselhető és emberbarát „eposz” lehetőségét – ezért úgy döntöttem, hogy diszkrét érhálózatként lüktető hexameterben fordítom le. Odáig nem mentem el, mint Pasolini a Petrolióban, hogy „kiforgassam” az idejéből.

Fordítottál korábban görög és latin erotikus verseket (Hárman az ágyban, 2000), nemrég Pasolini verseit, 2014-ben pedig egy több mint 800 oldalas monográfiád jelent meg Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben címmel. Fontos téma, de meglepő talán, hogy ilyen hosszan lehet írni róla a magyar költészet kapcsán, hiszen ha az ún. nemzeti vagy iskolai kánont nézzük, erről a vonulatról nemigen esik szó.

Kisebbségben könnyen lehetsz egészen nyitott, szinte arisztokratikus világfi, saját, önálló létteredbe (pocsolyádba) tokozódott, mindent túlélő egysejtű, vagy aktuális politikai eszmékkel fertőzött viharos „vátesz” is. Én úgynevezett „kisebbségi”, szinte sportból stigmatizáló társadalomban szocializálódtam (ebbe, mármint a stigmatizálásba az ember hamar beleun): ez egyszerre jár nevetséges traumákkal (bár melyik trauma nevetséges?), és érzékeny nyitottsággal, folyamatos párbeszédi készenléttel és igénnyel. Innen ugyan nem „kötelező” a nemzeti kánon, ugyanakkor kisebbségben mégis minden „átpolitizálódik”. Itt egyszerre szorong az ember, hogy lemarad a magyarországi történésekről, időnként pedig nagyon boldog, hogy lemaradt. Megpróbáltam, kihasználva paradox szabadságomat és szükségszerű toleranciaigényemet, egy speciálisan „kisebbségi” narratíva felől elmesélni a magyar irodalmat egy olyan korban, amikor a fóbiák retorikai elburjánzása dzsungelesíti el a közbeszédet. Azért ez az „irdatlan” terjedelem, mert a könyv egyszerre antológia is, illetve argumentált értelmezés. És a mindenkori értelmezések és a fóbiák, irodalomtörténeti babonák tükre is, azaz afféle mentalitástörténet. Nádasdy Ádám vetette fel, hogy most már meg kellene írni kb. 150 oldalon is a könyv „populáris” változatát, lábjegyzetek nélkül. Viszont ezzel kezdeni nem lett volna sok értelme.

A homoerotika, mint elhallgatott, marginalizált vagy egyenesen tiltott poétikai téma persze nem csak magyar ügy, valószínűleg az egykori keleti blokk országaiban nagyjából hasonló lehet a megítélése. A Versumon Bořivoj Kopic-fordításaid jelennek meg, akit „cseh Pasoliniként” aposztrofálsz, és azt írod róla, hogy „nehezen találta meg a helyét a szocialista Csehszlovákia irodalmi palettáján”, mégis mítosza kelt az alakjának. A mai cseh irodalomban könnyebb neki helyet találni, mint az egykori csehszlovákban?

E témakör megítélése szélsőségesen változatos, és igencsak terjedelmes kifejtést igényelne, melyre itt és most nincs mód. Bořivoj Kopic öntörvényű és az apolitikusság látszatát keltő alkotó volt, aki a jelzések és maszkos megnyilatkozások tipikus dinamikáját alkalmazta a verseiben. A hagyatéki anyag „egyértelmű” szövegei utólagosan evidensebbé tették a jelzéseket és feltépték a maszkokat, mégsem degradálták a költészetét emancipációs költészetté. Poétikailag „kikezdhetetlen” maradt. A homoerotika irodalmi (és más művészeti) megnyilvánulásait a cseh irodalomban egy monumentális monográfia térképezte fel, melyet Martin C. Putna neve fémjelez (az irodalmi részeket zömmel ő írta) és az Academia Kiadó jelentetett meg 2011-ben. Kopic tehát egy alternatív kánonban máris otthonra talált, a fogadókészség más irányból is evidens: számos reprezentatív antológia közli a verseit, munkák íródnak róla. A mítoszképződés szerencsésen hat, még akkor is, ha „beskatulyáz”: Kopic részint (eltúlozva, persze) „cseh Pasoliniként” jelenik meg (szociális és vallásos érzékenysége miatt, illetve azért is, mert vele is egy fiúprostituált végzett), részint új Orpheuszként, akinek levágott fejét állítólag a Modvába dobták. Orpheusz, mint köztudomású, miután másodszor is elvesztette Eurüdikét, feltalálta a fiúszerelmet, s ezzel magára haragította a bakkhánsnőket, akik szétszaggatták őt, ám leszakított, a folyóban úszó (majd a tengerbe jutva Leszbosz szigete felé tartó) feje tovább énekelt. A „nemzeti kánon” (ha egyáltalán van a cseheknél ilyesmi) nem hinném, hogy központi figurává avatná, de ez a típusú költészet nem is erre való. A cseh politikai élet is időnként meglehetősen homofób: Putna professzori kinevezése pl. kis híján a jelölt nyíltan felvállalt „mássága” miatt hiúsult meg, de a szakma egy emberként állt ki mellette, és a beteges politikai korlátoltság végül meghátrálásra kényszerült. Martin C. Putna a cseh szellemi élet egyik meghatározó jelentőségű gondolkodója, az antik, a középkori, a régi cseh irodalom, a patrisztika, a kortárs irodalom értő ismerője, az egyik legszellemesebb, legszélesebb látókörű ember, akit életemben megismerhettem. A kereszténység és a homoszexualitás viszonyáról írt kisebb kötetnyi terjedelmű, vaslogikával megírt, sziporkázó esszéjét épp most fordítom magyarra. 

Visszatérve Pasolinihez, az ő alakját övező mítosz kialakulásához is nagyban hozzájárultak halála rejtélyes körülményei. Mostanában arról lehetett olvasni, hogy talán mégsem Giuseppe Pelosi ölte meg a költőt. De lehet-e ennek bármi jelentősége a bulvárhíren kívül?

Persze, hogy lehet, az irodalomban mindennek lehet jelentősége, ha valami elkezd nyelvi tényként vagy poétikai kihívásként, „témaként” viselkedni. Pasolini ugyanis nemcsak költő, de vershős is, és nem csak olyan gyönyörű versekre gondolok, mint amilyeneket pl. Dario Bellezza vagy James Kirkup költöttek róla, hanem a verses magyar Pasolini-mártíriumokra, melyekről egy fejezetet írtam a Szodoma-könyvben is „Langyos kis buzinyár” (Magyar variációk Pasolinira) címmel.

És végül a megkerülhetetlen kérdés, ami a te esetedben különösen érdekes, hiszen az már a fentiekből is kiderült, hogy nagyon különböző területekkel foglalkozol akár egyszerre is, szóval min dolgozol mostanában, milyen fordítások várhatók tőled?

Épp a napokban jelent meg a már említett „eretnek”, régóta készülő verses Petronius-fordításom a Kalligram gondozásában. A már szintén szóba hozott Putna-kötetből már csak a kérésemre, a magyar olvasó számára írt utószó magyarítása van hátra – de ez nem szépirodalmi szöveg. Baráti vélemények sarkallnak arra, hogy Bořivoj Kopic, a „cseh Pasolini” is „kapjon” egy kötetet. Meglátjuk.

– Az interjút Krusovszky Dénes készítette

Bořivoj Kopic Szobrok című verse itt olvasható.