Donald Hall

A napok

(The Days)

Tíz éve ebben a percben lehet, hogy napfényben
ült, Connecticutban, egy öreg székben;
kint az utcán talán egy kocsi fékezett le;
talán odafordult; talán viszketett a füle.
Mivel szeptember volt, valószínűleg látta
a leveleket egyesével hullani a juharfáról.
Ha olvasott, most visszatért a könyvéhez,
és talán a cserépben lévő rózsák illata
keveredett a sajtos szendvics illatával
és a cigarettáéval,
amit az apja szívott, aki akkor még nem halt meg.

A nap pillanatai az óra
számlapjára zsugorodtak,
és a nap szorgalmasan újabb, majd
újabb nappá vált, és ma, amikor a keze elmozdul
a fülétől, ami még mindig viszket,
hogy aztán a térdén pihenjen meg,
rajta van az elmúlt tíz év nyoma. Hirtelen az jut eszébe,
hogy ezernyi nap fekszik egymáson
halomba rakva a föld alatt,
mint a levelek, vagy mint az összepréselt növényzet,
ami egymillió év alatt szénné válik.

Rohadnak a levelek, vagy elégnek a csatornában;
A reggeli bonyodalmai messze, halvány
fénysávokban oldódnak föl,
mégis tovább tűnődik azon,
hogy a múlt egy földalatti ország,
ahol a napok régi szokásaiknak élnek,
újra meg újra, halványan és kitartóan,
mint a cigarettafüst egy levegőtlen szobában.
Bárcsak turistaként odautazhatna
és lefotózhatná a megragadhatatlan napokat,
a napfényben, Connecticutban, egy öreg székben.

Kállay Eszter

fordítása