Párizsi noktürn

(Nocturne parisien)

Edmond Lepelletier-nek

Görgesd csak közönyös habod, mogorva Szajna.
Úsznak az oszladó testek csontig rohadva
Beteg párába bújt, hűlt hídpilléreid
Alatt, s a gyilkosa minden léleknek itt
Párizs. De tetemet annyit a víz se vontat,
Ahány sejtést jeges habod eszembe juttat!

A Tiberis-meder körül a romfalak
Kínálkozón a múlt felé fordítanak,
S moha és fekete repkény lepi a fáradt
Kőhalmokat, melyek füves lankákon állnak.
Derűs Guadalquivir, szőkés narancsliget,
S a vízen bolerók könnyed képe libeg.
A Pactolus: arany. Egy kielégületlen
Odaliszk csillapul a Boszporusz-mederben.
Őrgróf a Rajna; van afféle trubadúr,
Mint a Lignon; akad kerítő: az Adour.
A Nílus panaszos, álmos vize kifárad,
Ringatva lágyan a szendergő múmiákat.
A nagy Mississippit szent nádas övezi,
Arany szigeteit önhitten tereli,
S villámfénynél vize robajjal, bőgve árad,
S pompásan alakít vérbő Niagarákat.
Az Eurotaszon bájos hattyúk fehér
Teste a friss babér fakózöldjébe ér;
Egén a keselyűk, s költő gyanánt alatta
Ritmusra, éterin fakad lágy habja dalra.
Végül, rőt lótuszos, pálmafás partfokok
Között a nagy Gangesz tunyán, büszkén csobog;
Királyi díszletek: mint eleven, bolond ár,
Dühös tömeg üvölt távoli templomoknál,
S mint cintányér szava, rezdül a fák dala;
Miközben meglapul, búgat, mint oboa,
S hogy a halk antilop fürgén odébb szökelljen:
Sárga tigris lesi, csíkos háttal, meredten.

– Semmid sincs, Szajna. Két rakpart csupán tied,
Két mocskos part, melyet vigasztalan befed
A dohos könyv, s körül vad csőcselék tolong, mely
Beszennyezi vized, s beléd horgászbotot ver.
De ha sötétedik, a ténfergők hada
Kábultan, éhesen szédül végül haza,
S ha fönt az alkonyat vörös foltokba bújik,
Az álmodó csapat elhagyja unt odúit,
S a Notre Dame előtt hídkorláton piheg:
Szívük s kuszált hajuk szellő libbenti meg.
A nedves esti szél felhőket hajszol éppen,
Futnak rézvörösen a hallgató, hűs égen.
A főkapun királyszoborra ejti a
Vörhenyes csókot a nap tompa sugara.
Fecskék rebbennek el közelítő, nagy árnyak
Elől, s csattognak a fakó denevérszárnyak.
Minden zaj csillapul. Bizonytalan neszek
Jelzik, a daloló város merre lehet,
Amely prédába mar és despotát magasztal;
Szatíré, tolvajé s csavargóé e hajnal.

– Majd hirtelen riadt tenor borzolja meg
A barna estet, és siránkozón remeg,
Kétségbeesve zeng, sután, hosszan, kiáltva,
S az utcasarkon egy kíntorna kezd dalába:
Polkát, románcokat darál csak, melyeket
Rég szájharmonikán fújtunk, mint gyermekek;
Olykor lassú; tüzes, örvendő; néha dermedt;
Bizserget száműzött-, művész- és női lelket.
Borzalmasan rekedt dal, s fülsértőn hamis,
De lázba hozza még magát Rossinit is!
Kacaja vontatott, panasza szaggatott, a
Kotta lehetetlen magasaiba fonja
Magát; náthás a hang, cé zeng az á helyett,
De mit számít!, ha szól, megkönnyeztet, s megejt:
Szellemünk elviszi egy álmodott vidékre;
Avítt akkordjai életerőtől égve
Harsognak; szánalom s könyörület hat át,
Ízlelve egy szelíd, égi harmóniát,
S valami különös, fantasztikus nyugalmat,
Amit csupán zene s szobrok békéje adhat:
Fázó szívekbe fényt s melódiát bocsát,
S eggyémos dallamot és esti ragyogást!

– Távolba hull a hang, s aztán a fénytelen csönd,
Az éjjel érkezik, s Vénusz hintázva leng fönt
Az ég sötét ölén egy puha fellegen;
Gázlámpa fénye gyúl minden falszögleten.
S fáklyák és csillagok rajza szeszélyes cikcakk
Maszkoknál feketébb felszínén a folyamnak;
S a szemlélő a hídkorlátról messze néz,
Széltől, rossz naptól is rozsdás, mint régi pénz,
Meghajlik s a meder szele cibálja döngve.
Eszmék, naiv remény, nagy tervek büszke dölyfe,
Mind emlék, elszalad, széthull, s körötte csak
Párizs, a hűs Hab és az Éjszaka marad!

– Baljós triász! Kapuk, hová árnyak lopóznak!
Mene, tekel, fárész halott illúzióknak!
Hárman vagytok csak, ó, balsors Mártírjai,
Tőletek áthatók az Ember kínjai,
S kísértet-ujjatok húsát szaggatja régen,
Elektra nélkül áll Oresztész szerepében;
Aggasztó végzete: üres szemgödrötök,
S mégsem remeg, habár örvényben hömpölyög;
Ti tápláljátok a makacs féltékenységet,
Hitvest áldozva a nagy Féreg bendőjének,
Választani pedig nem lehet köztetek,
Bármelyik borzalom egyként tönkretehet:
A süket Víz, a Mély s az Alvilág-homály is,
Vagy kendőzött karod, világ úrnője, Párizs!

– S te, Szajna, mindig is ugyanúgy kanyarogsz,
Vén kígyóként kúszik Párizson át habod,
Mint vén, sáros kígyó, érsz újra s újra révbe,
Farakományt, szenet és hullákat kísérve!

Térey János fordítása

(A Litera interjúját Térey Jánossal Paul Verlaine-ről itt olvashatják.)