Charles Bukowski

Fiatal koromban New Orleans-ban
(Young in New Orleans)

sokat koplaltam, bárokban ücsörögtem,
esténként órákig róttam az utcákat,
a holdfény hamiskásan csillogott,
legalábbis nekem,
a francia negyedben sokat bámultam
a lovakat és a nyitott fiákereket,
mindenki kocsikázott,
a hajtók feketék voltak,
hátul pedig ott ültek a párocskák,
általában ifjak és fehérek.
és én is általában fehér voltam.
és teljesen elbűvölt a világ.
mert New Orleans egy jó hely,
ahol el lehet rejtőzni,
háborítatlanul lemondhattam
volna az életemről.
nem érdekeltem senkit, csak a patkányokat.
sötét kis szobámat
velük kellett megosztanom.
hatalmasak voltak és bátrak,
rezzenéstelen szemmel meredtek rám,
ők a halál hírnökei.

körülöttem nők voltak.
látták a züllöttséget.
volt ott egy pincérnő,
kicsit idősebb,
mint én, sóvárogva
mosolygott,
amikor meghozta
a kávémat.

számomra ez bőven
elég volt
a boldogsághoz,
volt valami
abban a városban, ami
miatt nem volt bűntudatom,
nem éreztem semminek hiányát,
mint mások.
békén hagytak.

ültem az ágyban,
odakinn a fények,
behallatszott az utca zaja,
én meg palackból vedeltem
az olcsó borokat,
hagytam, hogy a szőlő nedve
szétáradjon bennem, felmelegítsen
és hallottam a patkányokat,
ahogy ide-oda mászkáltak a szobában,
nekem ők jelentették
az embereket.

elveszve,
kicsit megőrülve,
nem is olyan rossz,
ha nem zavar
senki.

New Orleans ezt adta
nekem.
senki nem szólított
a nevemen.
nem volt telefon,
nem volt autó,
nem volt munka,
nem volt
semmi.

csak én és
a patkányok,
és a fiatalságom.
tudtam,
ott a semmi közepén,
hogy az volt
az igazi ünnep,
amit akkor ott
nem tudtam,
csak éreztem.

Fenyvesi Ottó

fordítása

A vers eredetiben itt olvasható.