Mikor találkozott először Dylan Thomas nevével?

1965-ben iratkoztam be angol szakra az ELTE-re, ott már sokan emlegették. Magnót is behozott az egyik tanárnő, azon hallgattuk, ahogy olvassa a saját verseit. Akkor mindent imádtunk, ami angol, ami nyugati, ami a szabad világból van, ráadásul a bálványaim, a Beatles, Rolling Stones is nagyra tartották, és Bob Dylan tőle vette kölcsön a nevét. Magyarul is elkezdett megjelenni, mert Dylan Thomast nem tiltotta a szocialista kultúrpolitika, ártalmatlan szépelgőnek gondolták (talán az is?), hiszen politikáról sosem ír, és viszonylag jó káder volt, apja kisvárosi tanár. Az, hogy részeges nőcsábász volt, nem okozott cenzurális problémát.

A versek jártak elől vagy megelőzte a költőt a legendája?

A legendák is akkor kezdtek terjedni errefelé. Együtt jöttek a versekkel. 1965-ben 13 éve volt halott.

Segítik vagy inkább zavarják a versek olvasását a költő alakjára szövődő mítoszok?

Zavarják. Annyira más, amit ír, mint amilyen volt. Legalábbis szerintem.

Mi a három kedvenc Dylan Thomas­verse?

Do not go gentle into that good night (a világ egyik legszebb verse)

In my craft or sullen art (ebből most csináltam egy fordítást)

The force that through the green fuse drives the flower

Mennyire jön át ez a sajátos líra a magyar fordításokon keresztül?

Nehéz kérdés. Az átjön, hogy túltelített, habzsoló és képgazdag; de a magyar fordításokat hol egyszerűbbnek, hol titokzatosabbnak és érthetetlenebbnek érzem, mint az eredetit. De én kényes vagyok, mert jól tudok angolul: miért nem ugyanazt írja a fordító, ami az eredetiben van? Ez ügyben persze van egy nagy vita. Az In my craft or sullen art c. vers például csupa hétszótagú sorból áll, és némely sorok rímelnek egymással. Mármost a kiváló Illyés Gyula úgy fogta föl, hogy neki ezt szigorúan be kell tartania, tehát a formát mint valami edényt leválasztotta a versről s ebbe a formába öntötte bele a magyar szöveget – illetve amennyi fért belőle. Ezt értette ő (és a nyugatos tradíció, melynek neveltje volt) „formahűségen”. Csak hát a magyarban a soronként hét szótag őrületesen kevés, hiszen amíg angolul ebbe beleférhet egy egész mondat, magyarul néhány szó már megtölti. Illyés (és a legtöbb magyar fordító, hiszen ez volt a korízlés még az 50-es, 60-as években is) feláldozta a tartalom egy részét. Sietek leszögezni: a maga által előírt formai keretben Illyés remekül oldotta meg a feladatot, én se tudnám jobban. Ahogy mondani szokták: „Ha ezt, akkor így!”

Ám változnak az idők: ezt a formakultuszt én már öncélúnak (mondjam: formalizmusnak?) érzem, szerintem nem szabad a formát így, mint egy edényt vagy csomagolást leválasztani a versről, mintha mindegy volna, milyen nyelvvel van megtöltve az edény. Ahogy a Nyugat és utódai e téren a 20. század elejének nyugati mintáit követték, ugyanúgy követi ma számos fordító (én is) a mai nyugati mintákat, tehát hogy a formát a célnyelv természetéhez kell szabni, a természeteset természetessel, a tartalmat pontos tartalommal kell fordítani. (Példaképpen lehet felhozni Raoul Schrott remek mai német fordítását.)

Melyik magyar fordító oldotta meg legjobban a versek átültetését?

Hadd ne mondjak véleményt, nem vagyok kritikus.

Volt­-e valamilyen hatása Dylan Thomas lírájának a háború utáni magyar költészetre?

Erre nemigen van rálátásom. Talán Nagy László?

Élő-­e még ez a neo­romantikus líranyelv eredetiben, és élők­-e még a fordításai?

Thomas ma is nagyon népszerű. Angliában egy tévéműsor 1995-ben körkérdést intézett a britekhez: melyik a kedvenc angol nyelvű verse? Rengetegen szavaztak. Az első 100 helyezett vers közt Dylan Thomas két verssel is szerepel (Fern Hill 13. helyezés, Do not go gentle… 35. helyezés). Ez azért nem kis dolog Keats, Stevie Smith és Shakespeare mellett.

Hogy neo-romantikus? Ezt én is gyakran hallom róla, de nekem nem kézenfekvő ez a címke. A romantika egyik jellemzője a könnyen emészthetőség, az erős, direkt hatásokra való törekvés, akár még hatásvadászat is. Ilyet Thomasnál nem látok (összevetve mondjuk Kipling If c. versével). Az igaz, hogy humor, irónia alig van nála – de vajon ez indokolja, hogy romantikusnak hívjuk? Vagy mi az a „neo-”?

Ha hallotta már felvételről Dylan Thomast felolvasni, változtatott­-e az élmény a versek befogadásán?

Költészeti értelemben nemigen. Élveztük, hogy igazi angol szót hallunk (parányi velszi akcentussal), de a verseket jobban szeretem a magam hangján hallani. Ami igazán remek volt, az Richard Burton, a híres színész tolmácsolásában az Under Milk Wood. (Burton is velszi volt, sőt ő tudott is velsziül, így zseniálisan ábrázolhatta egy szál magában a sokféle szereplő sokféle akcentusát, amit Thomas nem tudott megcsinálni, mert bár a szülei még velszi anyanyelvűek voltak, őt már csak angolul tanították meg.)

És tényleg „nem vesz rajtuk erőt a halál”? 

Be kell vallanom, kis csalódás volt most újraolvasni Dylan Thomas verseit. Mint amikor az ember egy régi szerelme leveleit előveszi: jé, hát ezért rajongtam annyira…? Sokhelyütt túlírtnak érzem, mintha biciklipumpával nyomná bele a szókincset a versbe, a képek gyakran egymást kioltják, agyonnyomják. De talán nem szabad a fiatalkori szerelmeket górcső alá venni: másképp rajong a fiatal, másképp élvez az öreg. Most öreg vagyok, bosszant, ha nem értek valamit. Akkoriban talán épp azért tetszett, amit sok kritikus is mondott róla: nem érteni kell, hanem élvezni!