Crìsdean MacIlleBhàin (Christopher Whyte)

Kérelem, hogy ne feledezzünk meg az angyalokról

Ne feledkezzünk meg az angyalokról,
mert a szelek minden gyeplője,
a levegő felosztása és kormányzása
az ő kezükbe van letéve.
Ők eresztik ránk a viharokat,
éles hegyű jég-nyilakat
a dühkitörés feszülő íjairól,
és nyíltáskáik tele vannak ólmos jégesővel.
Ők vezetik a felhőket,
föltornyozzák a láthatáron
mint imbolygó várfalakat;
s amikor a nyugati ég a hullámokon
vörösen tükröződik, mintha a tengerfenék
bőrét föltépték volna és vér szivárogna
föl a vízbe, az nem más, mint
egy angyal orcája, mely belepirult,
hogy folyton fújja a rossz időt s a viharokat.

„Mutass egy angyalt”, mondta valaki,
„s én festek neked egyet.” De annyi festmény
van róluk, ahogy leszállnak,
térdet hajtanak, ajkuk
gyümölcsoltó szavakat formáz.
Nem bírnánk elviselni, hogy tisztán lássuk őket –
mikor az ég pirkad, hajnalban, mi csak
azt látjuk egy pillanatra, ahogy
a karjukat ujjongva széttárják
s a mellükön függő hatalmas ékszerek
szilaj tűzbe jönnek.

A seregeiket régi falakon látni
kifakult színekben, a nemük kétes volta
derűsen nyilvánvaló mindőjük arcán,
kemény lándzsáikkal, fejük fölé magasló
borzolt szárnyaikkal olyanok, mint óriás
madarak csapata, mely óvatosan fékezi
az erejét, fenyegetően, mozdulatlanul.
Másutt meg mintha a mennyei guillottine
mind lefejezte volna őket,
úgy csoportosul csöpp fejük, mint virág, melyet
a szirmok tollas fehérsége csomagol.

Álmaink pillanatnyi mozijában
a film égni kezd, amint megjelennek,
mint ezüst-fekete levelek, celluloid
cafatok kunkorodnak a virágból, ahol nincsenek.
Orrunkban érezzük áthaladásuk égett illatát,
hirtelen támad, ott leng a szobában,
s mikor reggel fölébredünk, a bőrünk
feszül és fáj, mert a mi súlyos testünk
nem soká bírja az érintésüket,
mikor éjjel lefekszenek velünk.

Nádasdy Ádám

fordítása