Marko Pogačar

Nagyra nőtt világ

Mindent. mindent víz alá kéne tenni.
úgy értem, levenni magamról a ruhát, leteríteni,
akár egy ideiglenes halotti leplet,
a naptól kifehéredett, vízmosástól gömbölyűvé vált kavicsokra.
mindent. mindent a felszín alá hordok. a nap a világot világítja
óráról órára egyre erősebben, fényesebben. és én folytatom:
a cipőket, a zsebek tartalmát, a könyveket, amiket én hoztam,
a könyveket, amiket mások hoztak, a fésűt, az üveges befőttet,
a macskát és a húsomat. mert mindent. mindent muszáj sürgősen elmeríteni a tengerben.
s mikor már a felszín alatt van minden, az elkerülhetetlen fénytörésnek hála,
egyszer csak nagyra nő a világ: a cipő akkorának tűnik, mint a csónak, a Pogačar meg,
mint a Csehov. így néz bennünket, hirtelen megnőtt óriásokat, erőseket
a nap, és elretten. hát ráijeszt az új,
nagyra nőtt világra, hogy húzódjon csak vissza magába, csüggedjen, öregedjen meg hirtelen:
a nap a szégyentől elpirul, utána belesüpped a gyászba. Lám.
Elintéztük a napot és most várunk. Valaki majd csak felkapcsolja a villanyt,
jönni fog valaki, elmerít majd: végre a szemünkbe mondja majd valaki.

Terék Anna

fordítása