Shai Epstein: Ivo Bisignano emberi alakjai
Elveszíteni a Földet
[To Lose the Earth]
Elveszíteni az ismert földet egy még nagyobb tudásért; elveszíteni életed egy még nagyobb életért;
elhagyni szeretett barátaidat egy még nagyobb szeretetért; találni egy otthonnál kedvesebb,
a Földnél is tágasabb földet…
Thomas Wolfe
Európa roncsa, Afrika bölcsője,
az ódon paloták, a turisták pénztárcája,
a Közös Piac és a takaros kávézók,
az elegáns esti sugárutak,
a drámai feszültségek, a tudósok,
és az árakat egyre felverő kis boltok
nekem semmit nem jelentenek.
Minden nap csak oda,
arra az egy helyre gondolok,
ahol a zenész dolgozik.
Fújja furulyáját a fáraó
tengerparti barlangjában.
Fényt fúj,
mindig először.
Ujjait a szopránok, a sorbaállított
hercegnők szájára tapasztja.
A zenére egy grottóban
találhatsz rá,
egy nagy földalatti üregben.
Órákon át kint, a szájánál várakozol,
az egyiptomi hajós a jelszót süvölti,
és a tenger zúg, zúg egyre.
Addigra eluralkodik rajtad a rettegés,
„Mégis hogyan?”, nyögöd,
mert csak azt a bizonytalan láncot látod,
ami berántana.
Úgy nevezik, Ideges várakozás.
A belépés pillanatában
fejed a hajó pereme alá bukik,
vállad összepréselődik, de átküzdöd magad,
hiszen hordónyi vizeket hordozol.
„Itt?”, kérded majd,
fényképezőgéped és cipőd után kutatva,
pedig kérdezned sem kéne,
hiszen szól már a furulya.
Erre a zenére vártál
évadról évadra
a hatalmas koncerttermekben,
hiába.
Úgy nevezik, Odabent lenni.
Meghalni lehet hasonló.
Bár fájdalomra számítottál,
nem lesz fájdalom,
csak a furulyás, a bábaasszony
feledhetetlen női arcával.
A furulya bal oldala nem látszik.
Belenő a falba, mint valami emberi.
Csőként vezet a falba, és elér,
azt mondják, egészen
a Napig.
A furulyás szívja és fújja.
Egyszerre nő
és férfi,
aláhanyatlik a hatalmas erőnek,
és visszaköpi.
Ő a szeplőtelen,
az örök hallgató,
aki visszasírt a földbe.
A távolban a többi utazó, akik, akárcsak te,
egyszerű kíváncsiságból jöttek, és
maradnak majd generációkon át.
A barlang falán mindenütt
a holtak kiálló
körmei.
Áporodott, olcsó szivarszagot árasztó
koporsóikból,
a sár fojtó tonnái alól is
meghallották,
és azonnal ásni kezdtek lefelé.
Évszázadokon át kapirgáltak,
hogy beléphessenek.
Messze, jobbra,
egy földalatti tengerből kimagasodva,
lábujjaival egy fekete hullámra markolva,
ott áll a törpe;
hangszere a nyelve meghosszabbítása.
Szorosan fogja,
mintha elszaladhatna,
az a nedves, hideg, csúszós.
Ő a másik.
Akire nem számítottál.
Felugrasz és rámutatsz,
„Te vagy az!”, kiáltod,
de nem figyel.
Csak játssza a magáét, roppant, formátlan
szája szidja a szelet.
És te, aki most már hallottad,
nem szabadulsz többé.
A belépés pillanatában
jóllakattak–
— és akkor már tudtad.
1963. január
Fenyvesi Orsolya
fordítása
Anne Sexton: Élj vagy halj meg című kötete Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szlukovényi Katalin fordításában 2021. augusztus végén jelenik meg a Versum és a 21. Század Kiadó együttműködésében.


Anne Sexton (1928–1974) amerikai költő, író. A vallomásos költők csoportjához (John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath) tartozik, akik tudatosan használták életművüket arra, hogy traumatikus élményeiket feldolgozzák. Versei személyesek, szókimondók, jellemző rájuk az erős képalkotás, az álomszerű narratíva. Sexton második idegösszeroppanása után kezdett írni, 1967-ben Pulitzer-díjat kapott, 1974-ben öngyilkos lett. A legjelentősebb amerikai költők között tartják számon.
Fenyvesi Orsolya (1986) költő, műfordító. Verseskötetei: Tükrök állatai (JAK+PRAE.HU, 2013), Ostrom (Kalligram, 2015), A látvány. Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar, 2018), Mindig kezdetben (Kalligram, 2022). Fordításkötetei: Anne Carson Vörös önéletrajza (Magvető, 2017), Anne Sexton: Élj vagy halj meg (Mesterházi Mónikával és Szlukovényi Katalinnal közösen, 21. Század, 2021).