Anne Sexton

A vízbefulladás utánzatai

A pánik,
hogy vízbe fulladok,
a pánik, hogy ennyire egyedül,
egyezkedni kényszerített,
mintha lassan
kiválthatnám magam,
és hatott is két évig,
és egész júliusban.

Augusztustól álmodtam a vízbefulladást. Folyamatos
haldoklás volt, olyan fehér és tiszta víz alatt,
mint a gin, amit fél hatkor szoktam inni.
Ahogy utoljára merülök, az utolsó lélegzetvétel hamis,
kötélszerű angolnákkal dulakodom – éter, fura kábulat,
és aztán, végre, vége. És érkeznek a tenger dögevői,
szívósan esnek az óceáni padlónak.
És a halál, a vén hentes már nem izgat.

Ilyet
azelőtt
sosem álmodtam,
csak kétszer, mikor a szüleim
ingatag tutajon ültek
együtt a halál előtt,
kimerevítve,
mint a pornóképek.

Ki hallgat az álmokra? Üres szimbólumok,
mint a terapeuta pénze vagy anyád parókája,
vagy mikor majdnem a mángorlóban végezte a karom,
berántott a félelem, ahogy a régi húrba kapott.
De a valódi vízbefulladás másnak való. Szájba
venni, szándékosan, túl nagy falat, égető fájdalom
a nyelven, hányás az orrban, míg felszakítja a tüdődet.
Mint vizes kutya, akit a zsonglőr lóbál, ébren halsz meg.

A pánik
egy motor,
körbe-körbe hajt,
míg lassan el nem mosódom,
és a tömeg nevet.
Elhalványulok, régi biciklista,
esélyeimet majd
a statisztika adja meg.

Hétvégén a lapok az új közúti balesetektől voltak
feketék, és újabb áldozatot talált a bostoni fojtogató is,
mi meg Truróban söröztünk, szórtuk a pénzünket.
A többiek szörföztek a hullámokon, mintha szánkóznának.
Én úsztam – de jött a dagály, mint tízezer orgazmus.
Én úsztam – de a lófej magas hullámok egyre jöttek.
Be voltam abba a fülkébe zárva, az ajtót rágtam,
kirángattak végül, csurgott a vizelet a part homokjában.

Lélegezz!
És megtudod…
hangya egy fazék fortyogó
csokoládéban,
ami ellep.
Nem új, hogy mi a pánik,
végül mégis a pánik,
és nem más fojt meg.

1962. szeptember

 

Mesterházi Mónika

fordítása