Henry Bauchau

A ház

Mert az idő, mi rég a nagy vidéki ház volt,
a mészfehér falú, a zöld mezők ölén,
az ajtaján a rét kikandikált a lomb közt,
kitárva végtelen táját a képzeletnek,
a szétfolyó idő azóta összeszűkült.
Időnk ma mérve van; figyeld csak: épp telik,
hopp, máris több letelt, mint miről a fa tudna.
Már nem bolyonghatunk tovább napok lakában,
búcsút kell intenünk az árny-lakott szobáknak,
hol álmot ont a föld, tömény nedűt magából,
agyő, álmodozó napok tárt ablakoknál
a zöld idő-tanyán, hol mindig alma érik.

Vilmos Eszter fordítása

 

A ház

Tágas és otthonos lakhely volt az idő,
fehér ház a mezőn, fűzöld karok között
ajtó, mi fák mögött megbújó rétre nyílt,
sosem szabva határt szárnyaló gondolatnak;
egykor oly végtelen volt, és elfogyni kezd már.
Az idő letelik, tudd meg, későre jár,
a fa nem sejti még, milyen későre jár,
s üressé lesz e ház, csak a csend lakja eztán.
Búcsút kell intenünk, árnyék-lakta szobák
és álom küszöbén sóhajtó tetterő.
Nincs már többé, idő, hosszas ábrándozás
a házad teraszán, hol beértek az almák.

Kovács András fordítása

 

A ház

Az idő tágas és mily óriási ház,
a zöld karok között fehér királyi vár,
ajtó gallyakon át, mi pusztaságra néz,
s ahonnan messze száll minden, mit gondolunk,
az idő, mi erős, de törékeny, megáll.
Hallgasd, későre jár, időből, mi maradt,
a fa se érti tán, ideje most van itt.
Késő bolyongni már napokig, házban, így
búcsúzom hát, szobák, hol lakik a homály,
téliálmos nedűk, padlóban szunnyadók.
S ím viszlát, napjaink, midőn volt még idő
ablakból lesni, mint virágzik almafánk.

Szécsi Krisztián fordítása

 

A régi ház

Valaha az idő tágas volt, benne éltünk,
ódon fehér falú ház, kert ölelte körbe,
a mélyzöld lombokon túl egy távoli rét
féktelen távlatot nyitott a gondolatnak.
A hajdani idő mostanra összement,
véges lett hirtelen. Látod? Későre jár,
bár erről még a fák sem tudnak számot adni.
A kóborlás korán már régen túl vagyunk,
búcsúzni kell. Szobák, ahol megült az árnyék,
léptek alatt nyögő álmos parkettalakk,
édes almabefőtt a kamrapolcokon…
Ég veled, régi ház, merengő nyáridő.

Pál Ágnes fordítása

 

A lakhely

Az idő, ami tág s magas volt, a fehér
házat lakja a mélyzöld karjai között,
a rétre nyílt kaput csipkézi, nézd, a gally
a határtalan ész nagyságát nyitja már –
az óriás idő, a remegő beszűkült.
Hallgasd, a mért idő jobban késik ma itt,
sokat, de annyit, ó! nem sejti a fa még.
A kor se kóborol napoknak lakhelyén
búcsúzni kell, szobák, bennetek árny lakott,
az álom padlatát a nedvek nyögetik.
Ábrándos, illanó, szép napok, áldjon ég,
az idő lakhelyén, hol alma érik épp.

Dénes Ágnes fordítása

 

Az idő lakhelye

Régebben az idő tágas, határtalan
lakhely volt, a fehér ház, mit mélyzöld ölelt.
Az ajtó rétre nyílt a faágak között,
s a táj utat nyitott ezernyi gondolatnak.
A hatalmas idő most reszketeg, beszűkült.
Az idő mérhető, hallgasd, épp most telik,
már jóval több letelt, mint a fa sejtené.
Többé sosem bolyongsz nappalok otthonában,
Adieu, búcsúzni kell, árnyéklakta szobák,
padlóról álmatag párolgó sóhajok.
Búcsúzom, ablakok, léha álmodozás,
az idő lakhelyén az almák mind megértek.

Tóth Zsuzsanna fordítása

 

A szövegek Imreh András vezetésével, a Francia Workshop keretében készültek. A műhelyvezető előszava itt érhető el.