Látják, minél többet gondolok erre, vagyis mióta előkészítem a jelen előadást, annál inkább azt gondolom, hogy beszéd és írás ténylegesen ellentétes dolgok. Azért írunk, hogy valami zártabbat és kétértelműbbet hozzunk létre, és meg kell mondanom, hogy amikor az írás hibájába esünk (legalábbis ennek a beszédkísérletnek az idejére természetesnek tűnik, hogy az írás tényét hibának veszem), tehát amikor ebbe az írás-hibába esünk, igen, hogy zártabbat és kétértelműbbet hozzunk létre, akkor lényegében rendre ugyanahhoz a dologhoz térünk vissza. Akik hirtelen meggyőződéstől vezérelve, megpróbálnak rendkívül tömören írni, maximákat vagy jelszavakat hoznak létre. Pedig másoknak, miközben olvassák, az az érzésük, hogy nincsenek is ennél kétértelműbb dolgok. Igen, gyakran ugyanoda vezet az egész. Nézzék csak meg a maximákat, nincsenek is olyan messze a jóslatoktól, a szózatoktól és az enigmáktól! Lautréamont kiválóan megmutatta, hogyan fordulhat visszájára a dolog.

Azt hiszem, amikor írunk, még ha csak egy újságcikket is, (természetesen a lehetőségekhez képest, de) közmondásszerű kifejezések létrehozására teszünk kísérletet. Az akarjuk, hogy bizonyos határokon belül, minden olvasónak, minden körülményben, többször is használható legyen; hogy hasson, amikor egy beszélgetés során megtalálják helyét a mondatban. Még a piacon is, ha valaki jó helyen süt el egy szólást, nyert ügye van. Ebben áll a játék lényege. Úgy tűnik, hogy amikor írunk, akarva-akaratlanul is, de ez van az egésznek a mélyén. Egyfajta profetikus minőségre törekszünk.

De hát mik is az igazi jóslatok? Mik ezek a jóslatok (szintén bizonyos határokon belül), melyeket a legkülönfélébb módon értelmezhetünk, és amelyek örökké nyitottak maradnak az értelmezés számára. Hát nem pont, hogy nem az enigmákról van szó, legyenek bármennyire tökéletesek is? Hát nem a tárgyak volnának ezek?

A tárgyak, melyeket mindig a legkülönfélébb módon értelmezhetünk? Semmi sem tűnik számomra helyénvalóbbnak, mint valami olyan megalkotására vágyni, mely a tárgy minőségeit hordozza. Szememre vetették, hogy a tárgyra törekszem. Volt, aki szerencsét kívánt, volt, aki szemrehányást tett. Nekem mégis úgy tűnik, hogy (a jelen érvelés szerint) efelé törekszik mindenki, aki írni kezd.

Számomra roppant egyszerűnek látszik a dolog; onnantól, hogy írni kezdünk, nem képzelhető el másképp.

Hosszú ideig a sivatagban írtam, vagyis anélkül hogy bármiféle visszajelzést kaptam volna. Nagyjából húsz évig tartott ez az időszak: sivatag, egyfajta örökkévalóság, a kettő ugyanaz. Ha arra gondolunk, hogy azért írtam, a szavakat azért vettem ennyire szigorúan számításba, hogy elérjem ezt a tárgyi minőséget, akkor már nem tűnik oly meglepőnek, hogy időre van szükség a következő belátáshoz: megannyi tapasztalat elengedhetetlen, hogy felismerjük, ha valami egyszer vagy kétszer vagy háromszor bizonyul helytállónak. De a harmadik vagy a negyedik alkalommal már azt mondjuk: itt muszáj lennie valami helytállónak.

Nem lehet egycsapásra megérteni dolgokat, melyeknek létéhez tartozik, hogy megértésük nem érhet véget. Apránként majd érkeznek a válaszok is, de tényleg csak nagy sokára. Van, hogy egy olvasmány szolgál bizonyítékkal, vagy egy-egy újságcikk, és hirtelen azt vesszük észre, hogy megváltoztunk. Úgy változtunk meg, mint, amikor első alkalommal pillantottunk meg magunkat a tükörben. Egészen addig nem gondoltuk el magunkat sehogyan sem, úgy követtük vágyunkat, mintha nem is létezne tükör a világon.

Vagy mint amikor egy fényképet mutatnak: nincs is annál kellemetlenebb. Nem tudom Önök hogy vannak vele, de ami engem illet, a rólam készült fényképeken olyan vagyok, mintha mindenre hasonlítanék, csak épp magára a képre nem. Nagyon súlyos dolog ez, azt vesszük észre, hogy megváltoztunk és bizony meg is változtunk.

Hogy megmutassam mennyire irtózom a fényképektől, elmesélek Önöknek egy történetet – történetnek hívom, de ettől még elég súlyos dologról van szó. Már elég régen elvesztettem apámat, mégsem ezért fájdalmas, mert rég történt. Utána nem tudtam többé elviselni egyetlen fényképet sem. Valószínűleg sokan vannak így vele. Nem arról van szó, hogy ezek a fényképek meghatóak lettek volna, vagy túlságosan felzaklattak volna, nem: azért voltak elviselhetetlenek, mert nem feleltek meg semmilyen valóságosnak. Ami azt illeti, nem is volna rossz, ha a halál után is fényképeznének, tovább fényképeznék a tulajdonképpeni holttestet, ha megörökítenék a továbbiakat. Nem túl mulatságos, van egy csúnya időszak, mint egy durva betegség, az oszlás időszaka, amely során a férgeknek az a feladata, hogy mindent alaposan lepucoljanak, és ez a kép: a csontok a dobozba kerülnek, szép tisztán, alaposan megtisztítva, szépen elrendezve – nem hiszem, hogy ez egy elviselhetetlen kép volna. Ami engem illet, szerintem a néző számára sokkal megnyugtatóbb volna, mintha egy régi fénykép. Ez valóságos, és nem elviselhetetlen.

Azért mondom ezt, mert az apámmal kapcsolatban elgondolkoztam ezen. Higgyék el nekem, tényleg így volt! Természetesen a személy másképpen is tovább él; tovább él az unokákban, például: ez is igaz, fizikailag igaz, de egy fénykép mindennél értéktelenebb.

Amikor ilyen benyomás éri az embert, amikor megtorpan a tükör előtt, a közönség visszajelzései előtt, akkor eszébe juthat, hogy legszívesebben betörné az üveget, vagy széttépné a fényképet. Az Önök szövegei, írásai is így működnek. Mintha üvegből volnának, mintha tükrök lennének, melyek Önökre zárulnának. Igyekszünk más szövegekkel javítani rajtuk. Persze, így folytatódik maga a mű, elmélyüléssel, igazolásokkal, magyarázatokkal, elméletekkel. Aztán néha be is következik a tökéletesedés, a változás, az alakulás, a visszahatás, létrejön (még ha nem is magyarázunk, nem gyártunk elméletet), létrejön a művön, a saját hiteles terméken belül; mintha visszatükröződések keletkeznének; már belülről érkezik a válasz, és azt hiszem, ez elég nyugtalanító dolog. Ekkor talán jobb, ha egy órácskára, egy vagy másfél órára – nem tudom meddig fog tartani a jelen kísérlet – talán jobb, ha visszatérünk a beszédhez, amellyel szemben legelőször az írást választottunk, és hát meg kell mondanom, hogy mielőtt közönség előtt szólaltam volna meg, megesett, hogy zárt körben, egy-egy újabb barátom előtt már gyakoroltam. Amikor azt érzem, hogy valaki a barátom lesz, hogy biztosan az lesz, a második vagy a harmadik alkalommal, megesik, hogy hirtelen arrébb vonom, és az egész eltart egy óráig, másfél óráig, és elmagyarázom neki, hogy nem az vagyok, akinek hisz, és elmondom: ez nem az, nem akarom, hogy ez az legyen, azt akarom, hogy másképpen folytatódjon. Nyilvánvaló, hogy amikor így teszek egy barátság kezdetén, nagy megelégedettséget érzek, öröm tölt el, aztán rögtön bűntudat kínoz, hiszen ez a barát végtére is nem számított ennyi mindenre tőlem, talán csak egy cigarettát akart vagy azt, hogy meghallgassam mondandóját. Mondani akart valamit magáról, miközben, micsoda szerencse! Önök összegyűltek itt ma este, ez világos, azért vannak itt, hogy engem hallgassanak, oly módon – mert hát mégiscsak eljöttek – hogy nem kell szégyellnem magam, ha beszélek, nyugodtan, ahogy az imént mondtam, vesszőparipámra kaphatok.

És aztán, a készakarva kissé titokzatos cím – értik, hogy miért –, a kissé homályos cím miatt, melyet elővigyázatosságból a jelen kísérletnek adtam, még azt is gondolhatom – hiszen mindezek ellenére mégiscsak eljöttek –, hogy valamiképpen zagyvaságra számítottak, illetve arra, hogy majd rólam lesz szó.

Egy új barátság kezdetén, azt mondanám, hogy az új barát általában már ismeri A dolgok oldalán-t. Nem azt mondom, hogy szükségképpen, nem, talán vannak néhányan, akikre igaz ez az eset, azt is mondhatnám, hogy ez az állapot, de végtére is, nem állítanám, hogy szükségszerű, mert hát nagyon is egyszerű dolgokról van itt szó, minden pillanatban választhatjuk a tárgyakat, egyik pillanatról a másikra megmeríthetem Önöket ebben a választásában, mindössze azzal, hogy megnyitok egy bizonyos vermet. Akár ebben a percben!…

Például így kezdhettem volna a jelen előadást:

Hölgyeim és Uraim,

Nem szeretném illetlenséggel kezdeni, inkább spirálszerűen haladok. Bizonyos érzelemtől vezérelve, melyet ha meg akarnánk fejteni, hogyan is mondjam, az nevetségesség és színtiszta időpocsékolás volna, és amely érzelem a szimpátiától a többé-kevésbé jóakaratú kíváncsiságig bármi lehet, Önök végül is vették a fáradságot és eljöttek meghallgatni (ezt nagyon köszönöm). Mindenesetre eljöttek, és egészen óvatosan, rendkívül vigyázva, hogy ne sértsem meg Önöket, de azért mégiscsak fel kívánnám hívni figyelmüket egy olyasféle tényre, melyet általában alig vesznek tekintetbe, de amely tény, attól fogva, hogy feltűnt, egészen nyilvánvaló: Nem vagyunk egyedül, távolról sem vagyunk magunk közt.

Engedjék meg, Hölgyeim és Uraim, hogy, ahogy Önöket, úgy segítségül hívjam a teremben jelen lévő összes tárgyat is, a dolgokat, melyektől ismételten megvontuk csöndjüket, a dolgokat, melyeket fölénnyel és a saját fajunkra jellemző szokásos durvasággal kezelünk és kezeltünk egészen mostanáig.

Nem tudom, érhetően fejezem-e ki magam; ezekről a falakról beszélek, a parkettalécekről, a zsebükben lévő kulcsról, a tárgyakról, melyek idáig elkísértek, vagy éppenséggel már itt vártak minket, és most velünk vannak, a tárgyakról, melyeknek nagy erőfeszítések árán – talán nem szívesen – de hallgatniuk kell, a tárgyakról, melyeknek sohasem vagyunk hálásak, értik, soha.

Az hiszem, ha volna bármi szónoki tehetségem, most, miután egy bírósági vagy egyházi szónok megmutatta vagy érzékelhetővé tette azt az igazságtalanságot, amely a dolgokhoz fűződő viszonyunkat jellemzi, ez a szónok ezek után sikerrel emelné fel Önöket, akárcsak egy liturgia keretében, az itt jelen lévő dolgok tiszteletéhez. Rendkívül elégedettek vagyunk, hiszen folytatom a beszédet, Önök pedig hallgatják, de hát a dolgok itt vannak, és egy szavuk sincsen. Vagy tiszteletadásként, ahogy sokszor tesszük mostanában, egy percig nekünk kellene csendben figyelünk. Azon csend tiszteletére, amelyre, talán akaratuk ellenére, ítéltettek, illetve hogy hallgassuk néma nyelvüket, hogy tőlük tudjuk meg, vajon elfogadnak-e, megtűrnek-e minket túlzott neheztelés és undor nélkül.

Látják, ami engem illet, ez a nagyon egyszerű dolog már elég, hogy elmerüljek a dolgok oldalán.

Persze rengeteg dolgot mondhatnék ezzel kapcsolatban, és sokféle értelemben is: filozófiailag, stb. Egy tökéletesen egyszerű dologról van szó, melyet meg is mutatok. Veremnek hívtam az imént. De mi is történik? Itt, ebben a pillanatban? Egy ember beszél, a többiek hallgatják; a dolgok némák. Valami olyasmit teljesítettünk be, amely megállította az idő folyását. De még ha a legcsekélyebb mértékben is vetik a szememre, rögvest bebizonyítom, hogy az ezen való elmélkedés, inkább az ellentétét jelenti. Úgy hiszem, hogy a sodrás legbelsejébe jutottunk, a meder közepén állunk, ott, ahol a legmélyebb a folyó!…

Tudom, hogy vannak költők, akik a feleségükről beszélnek (nagy költők, akiket szeretek), szerelemeikről, hazájukról írnak. Ami engem illet, arról, amit ekképp szívemen viselek, arról egyáltalán nem tudok beszélni. Ez volna a számomra kedves dolgok meghatározása: azok, melyekről nem beszélek, melyről kedvem volna, de melyekről nem sikerül beszélnem.

Látják, amikor ennyire ügyetlenek vagyunk, amikor egyfajta szakadék tátong balunkon és minden pillanatban egyre csak mélyül… Ez van, és ez nem érdektelen számomra; szenvedtem, még most is sokszor szenvedek ettől… Vigny azt mondta: minden ember látta a szellemét határoló falakat. Ha rólam van szó, már megbocsássanak, ez nem fal, hanem szakadék; sokak számára szakadék inkább. Ha valakinek tériszonya van, bármitől elfogja a szédület; a kissé kellemetlen események, melyekből nem szűkölködünk manapság, egyeseknek ezt a zavart jelentik, de a szakadék bizonyosan mindenkiben ugyanolyan feneketlen. Mit tesz egy ember, ha a szakadék széléhez ér, és történetesen tériszonya van? Ösztönösen a legközelebbi dolgot kezdi nézni – Önök is ezt teszik, ahogyan másokat is láttak így cselekedni. Egyszerű ez, a dolog a legegyszerűbb. Tekintetünket a következő lépcsőfokra, oszlopra, párkányra szegezzük, vagy egy mozdulatlan tárgyra, hogy ne lássuk a környezetét. Így tisztességes, így őszinte, így igaz. Ebben a pillanatban az ember nem filozofál a zuhanásról, sem a kétségbeesésről. Ha szorongása valódi, az ember vagy alázuhan, mint Kafka, mint Nietzsche, mint mások, vagy nem beszél róla, mindenről beszél, csak erről nem, a legközelebbi tárgyat nézi. Ez a tárgyak választása, ez a dolgok oldala. Amikor egy veremről beszéltem, az csak egy kép volt. Meg akarom mutatni, hogy az ellenkezője is igaz. Azért nézzük rendkívül figyelmesen a kavicsot, hogy ne lássunk mást. Aztán eljön az a pillanat, amikor a kavics megnyílik és maga is szakadékká válik. Igen, ez volna az abszurd egyik legfőbb témája, melyet Camus barátom nem tárgyalt Sziszüphosz mítoszában. Nem tért ki a kifejezés témájára, a kifejezés abszurdjára. Márpedig nemzedékem néhány tagja ezt tapasztalta meg és élte át igazán. Mindegy milyen tárgy, elég, ha le akarjuk írni, és megnyílik, szakadékká válik, de vissza is zárulhat, hiszen apró; a művészet segítségével visszazárhatunk egy kavicsot, de a nagy metafizikai lyukat nem, viszont lehetséges, hogy a kavics visszazárása, egyfajta terápiaként, ér valamit a többire nézvést is. Ettől vagyunk képesek még néhány napig élni.

Erről nem is akartam beszélni, elragadtattam magam. Ez nincs a jegyzeteim között. Csak azt akartam mondani, hogy a fenti megidézés első áldásos következménye egyfajta szerénység. Hiszen vonjuk be újból a dolgokat. Nyissuk meg újból a vermet. Mi is történik ekkor? Az történik, hogy egy ember beszél, mások hallgatják, a többi némaság. De efelől a többi felől nézve (vagyis önmaga számára, amikor erre gondol) mit csinál egy beszélő ember? Beteljesíti rögeszméjét. Milyennek tűnhet egy ember ennek az asztalnak? Mint valami hatalmas majom, vörös farokkal. Ez a helyzet, beteljesíti rögeszméjét. Egyáltalán semmi dicséretes vagy nagyszerű sincs ebben. Úgy beszél, ahogyan az asztalok hallgatnak, semmivel sem érdekesebb. A szerénység leckéje ez.

Nem tudom észrevették-e, de az előadás legelejétől fogva egyetlen dolog foglalkoztat: az elbizakodottságról és a nem-elbizakodottságról beszélek.

Ebből kiindulva talán újra meglelhetem, amit a legelején mondtam Önöknek, csak kissé máshogyan.

Hölgyeim és Uraim, valamelyest előre szaladtam a tavasz emlegetésével, talán ésszerűbb lett volna, természetesebb, ha várok néhány hetet, mielőtt meghívom Önöket; talán jobban értették volna, végtére is, ha van itt egyáltalán bármi érteni való. Talán boldogabb lettem volna?

Tételezzék fel, hogy egy erdő beszél Önökhöz. Talán elbizakodottnak találják a felvetést? Ha „erdő” helyett inkább bokrot vagy fűcsomót mondunk, az ugyanaz, de a fánál legyen egy kicsit bonyolultabb, kicsit zavarosabb, mondjunk mégiscsak erdőt, ennek jogát fenntartom magamnak.    

A tavaszról beszéltem. Ez az erdő elhatározza, hogy beszél Önökhöz, de miért határoz így? Mert tavasz van. Egy erdő tavasszal kezdi kifejezni magát.

Valahogy ezt gondolom a szellem szabadságáról, a szellem uralmáról, amivel oly sokszor nyaggatnak minket.

Önök azt felelik erre, hogy egy erdő nem így beszél, hogy azt lombosodásnak, levelesedésnek hívják. Egy erdő beszél, például pontosan úgy, hogy recseg, amikor a fatörzsek felnyögnek, amikor az ágak panaszosan sírnak, igen, de azért beszél (fennhangon), mert fúj a szél. Más érdeme nincsen. Eldöntötte, hogy beszél? Vagy másképp: beszél, de mit fejez ki? Hangot ad. Mondhatjuk-e, hogy a szélre felel? Mondhatjuk, hogy ellenállását fejezi ki a széllel szemben, hogy a széllel szemben beszél? Vagy, ellenkezőleg, hogy jóváhagyja a szelet?

Ugyanígy azt is mondhatnák, hogy az erdő magára veszi ezeket a légmozgásokat, táncol, énekel, idomul ehhez a zenéhez, és innen ered elragadtatása; megint mások azt mondanák: ellene beszél, érveket sorol a szél ellen, ellenáll, szenved és sír.

Ami engem illet, nem tudom. Csak annyit állapítok meg, hogy ha nem lenne hangszer, zene sem lenne. Ezt gondolom. Tekintetbe véve, amit most mondtam, azt is elmondhatom, mit gondolok a szélről. Hát ezt gondolom a szellem őszinteségéről, amivel szintén vég nélkül nyaggatnak minket.

De mégiscsak itt van egy erdő, ami Önökhöz szeretne szólni. Fentebb láttuk, mennyiben dicséretes és derék ez a cselekedet. Nekem nincs kétségem afelől, hogy egy erdő beszélni akar Önökhöz; fel szeretné tárni a szívét Önöknek. Tavasszal (ez már csak így van) többé nem ragaszkodik: a több hónapos csend után hányni kezdi a zöldet, kifejezi magát, leveleket növeszt; majd hirtelen megsűrűsödik, micsoda bőség! Pompás az egész, halad előre, úgy hiszi, hogy elér a közlésig. Mindenesetre, azt hiszem, abban egyetértenek velem, hogy megsűrűsödik. Ez mindenképpen így van, nem állíthatjuk az ellenkezőjét. Bőség, hadarás, és sűrűsödés. Belül madarak születnek, csipognak és nyüzsögnek. Most majd azt mondják nekem, hogy ez nem számít az erdő részének – sőt! Megnyugodhatnak, az erdő felvállalja, magára veszi őket, sajátjának tudja be pompás rejtőzködésüket, kiáltásukat, hangversenyüket. Rendesen megsűrűsödik. Mi volt a szándéka? Fel akarta tárni, de sohasem rejtette el jobban a szívét, mint most. Sohasem tűnt áthatolhatatlanabbnak. Hát, rendben, pompás egy eredmény! Minden egyes erőfeszítése, melyet az önkifejezésért tett, egy-egy levélhez vezetett, még egy és még egy apró kis ernyőhöz, egymásra rakódó ernyők seregéhez, mely egyre inkább elfedi előlünk.

Én is így viselkedem mióta Önök előtt beszélek.

Mégis miféle eredményre jutottam? Megannyi erőfeszítés, hogy kifejezzem magam, megannyi levél, megannyi ernyő, megannyi szó, és mást sem tettem, csak egyre sűrűbb ernyőrengeteget vontam a szívem köré. Mégis, valahová mégiscsak kilyukadtam, a szavak egyfajta tavaszához, valami nem túl bőbeszédűhöz, ezt elismerem, ágakat, leveleket növesztettem, végtére is elértem egyfajta tavaszi erdőbe. De mit kéne még tennem, hogy ne vágjanak ki teljesen? Ezt el kell ismernem, és ahelyett hogy Szívemnek hívnám, inkább Néhány levélnek kell hívnom.

(folytatása következik)

Szabó Marcell fordítása