Memorial Day 1950 (Jeff Miller)
Emlékezet napja, 1950
(Memorial Day 1950)
Picasso szívóssá és fürgévé tett, ahogy a világot,
ablakom alatt egy percen belül platánfákat
dönt ki az alkotók egy alakulata.
Fejszéjét amint felemelte, mindenki elég mérges
lett, hogy megharcoljon minden talpalatnyiért
e szemétdombon.
A műtét alatt mindvégig úgy gondoltam,
sok mondanivalóm van, és megneveztem számos utolsót,
amit Gertrude Steinnak nem volt ideje; de aztán
a háborúnak vége lett, azok meg átvészelték,
és ha félsz is, a művészet nem szótár.
Ezt Max Ernst tanította.
Mennyi szeretett és elvesztett
fa és palacsintasütő! Guernica figyelmeztető kiáltása!
de minket túlságosan lefoglalt, hogy higgyük, szemünk
Paul Kleevel társalog. Anyám és apám megkérdeztek, és
feszes kék nadrágomban azt mondtam nekik, hogy
csak a köveket, a tengert és a hősalakokat kell szeretnünk.
Selejtes kölyök! Eltöröm a lábad! Én
nem voltam meglepve, amikor idősebb alakok jöttek
olcsó hotelszobámba, és eltörték gitárom, felrúgták
kék festékesbödönömet.
Akkoriban mindannyian puszta
kezünkkel kezdtünk gondolkozni, és a rajtuk száradó
vérrel, tudtuk vízszint és függőleges különbségét, sosem
rágalmaztunk semmit, csak ha meg akartuk tudni, hogyan élt.
Dada Atyjai! Fényes emelőszerkezeteket hoztatok
durva, szögletes zsebetekben, ti nagylelkűek voltatok,
azok pedig szeretnivalók, mint rágógumik vagy virágok!
Köszönet nektek!
És azok közülünk, akik a költészetet
hülyeségnek hittük, akiket Auden vagy Rimbaud fojtogatott,
mikor, mintha valami megszállott Juno küldte volna őket, ágyukban
kollázzsal és skandálással próbáltunk játszani.
A költészet nem szólt rám, hogy ne játsszak a játékokkal,
de egyedül soha nem jöttem volna rá, hogy a babák
halált jelentenek.
Kötelességeink nem álmainkban
kezdődtek, hanem az ágyban. A szerelem mindenekelőtt
a haszonelvűség leckéje. Hallom a csatorna énekét
fényes fehér vécéülőkém alatt, és tudom,
hogy valahol valamikor el fogja érni a tengert:
sirályok és kardhalak találják majd folyónál gazdagabbnak.
És a repülőké a tökéletes mozgás, független
a szelektől; földnek csapódva lángok közt mutatják,
milyen a tékozlás. Ó, Borisz Paszternak, bolondság
talán téged szólítani, Urál csúcsa, de hangod
megtisztítja a világot, tisztább lesz, mint egy kórház:
hangod átdalol a gyárak becsvágyó gurgulázásán.
A költészet hasznos, mint egy gép!
Nézd meg a szobámat.
Gitárhúrok tartják a képeket. Nincs szükségem
zongorára, hogy énekeljek, a dolgok elnevezése
a dolgok csinálásának intenciója. A mozdony dallamosabb
a csellónál. Viaszosvászonba öltözöm, és Guillaume
Apollinaire agyag gyertyatartójának zenéjét olvasom. Most
apám halott, és kiderült, a dolgoknak köldökébe kell nézni,
nem a szemébe. Bárcsak hallgatott volna azokra az emberekre,
akik minket csináltak ordítva, mint a fába szorult férgek.
Mohácsi Balázs
fordítása


Frank O’Hara (1926–1966) amerikai költő, kritikus, a Museum of Modern Art munkatársa. A New York School művészeti csoport tagja. A költészetére nagy hatással volt a festészet és a jazz. Kötete magyarul: Töprengések vészhelyzetben (ford. Gerevich András – Krusovszky Dénes, Magvető – Versum, 2020).