Alice Kinsella

Egzisztenciális válság mint függőség
(Existential Crisis as Addiction)

Éveket vesztek űrnyi éjszakákban. Arra ébredek, hogy elveszett fiúk gyűrött párnáiban
megtalálom őket. Lábujjhegyen állva, a tetőablakon át látom meg a város fényeit. A városi róka
sarkamba csíp. Kutyaszorítóban a vágy.

Csatornalé-sűrű koktélokban keveredem bajba. A tetőteraszok akár a dohánytól bűzlő
marhakalodák. Füstöld ki magadból a szörnyeteget.

Emeld poharad a halál táguló pupillájára. Döntsd le – a föld éppen táguló méhszájára.
Egy kövér hernyó a nyugágyon füstkarikákat fúj a tükörre.

Az óramű-pontos róka rója a tetőt négyháznyira az igazolatlan órák előtt, nézi
a döcögő autós forgalmat, a beékelődött buszokat, az elúszó öltönyöktől imbolygó járdákat.

Írj egy verset. Csókolj költőt. Szeress beléjük. Lőj mellé. Lőj egy képet. Fordítsd oda
a másik orcádat is egy jobb szögért. Posztolj szelfit. Poszt poszt posztmodern. Poszt-nyelv,
poszt-igazság, posztszeretet. Semmi sem létezik.

A tükörképem életlen. Fátyolvékony. Alig van jelen.

Hegymegi Flóra

fordítása

 

A vers eredeti nyelven itt olvasható.