Száz éve született Dylan Thomas, a huszadik század egyik legismertebb, legnépszerűbb költője. A DT100-sorozat kortárs magyar költőket faggató körkérdésével rá emlékezünk. Ezúttal Sirokai Mátyás válaszol.
Mikor találkozott először Dylan Thomas nevével?
Nem emlékszem pontosan, nagyjából középiskolás koromban történhetett, de az biztos, hogy Az író arcképe kölyökkutya korából borítóján láttam először. Zavart, mert nem tudtam szabadulni a gyanútól, hogy felcserélték a vezeték- és a keresztnevének sorrendjét.
A versek jártak elől vagy megelőzte a költőt a legendája?
Egyértelműen a versek. A legenda jóval később jött, és addigra már részben inkább mulatságosnak tűnt. Van egy fénykép, amit nagyon szeretek, olyan rajta, mint egy elázott ejtőernyős az erdőben. Ennek a történetére például kíváncsi lennék.
Segítik vagy inkább zavarják a versek olvasását a költő alakjára szövődő mítoszok?
Azoknál a verseknél, amiket szeretek tőle, teljesen közömbösek a mítoszok. Ahol viszont modorosak érzem a verseit, segítenek megértőbbnek lenni.
Mi a három kedvenc Dylan Thomas-verse?
Mennyire jön át ez a sajátos líra a magyar fordításokon keresztül?
Az antológiadarabok rafinált szépsége átjön, de érdemes csak irányjelzőnek tekinteni őket az eredetihez. A vadabb víziók viszont jól működnek, talán épp azért, mert a költői képeket kevésbé korlátozzák a nyelvi különbségek.
Melyik magyar fordító oldotta meg legjobban a versek átültetését?
Nem tudom, de mostanában Nagy László megoldásai gondolkodtattak el.
Volt-e valamilyen hatása Dylan Thomas lírájának a háború utáni magyar költészetre?
Ha a fordítóit nézem, akkor Nagy Lászlónál például komoly kihívás lenne tetten érni, de Nemes Nagy Ágnes költészetében el tudom képzelni, hogy ki lehet mutatni.
Élő-e még ez a neo-romantikus líranyelv eredetiben, és élők-e még a fordításai?
Angolul még hagyján, mert eredetiben elnézőbb az ember – bár az angol anyanyelvűek nem hiszem, hogy így lennének vele – , de fordításban már gyakran zavaróak és elidegenítőek a romantikus gesztusok. Talán túl egyszerű példa, de az olyan felkiáltásokat, mint ‘ó’, ‘ah’, stb. már lehet, hogy érdemes lenne járulékos elemnek tekinteni, és kihagyni a fordításból.
Ha halotta már felvételről Dylan Thomast felolvasni, változtatott-e az élmény a versek befogadásán?
Hallottam, de az olvasói élmény jóval korábbi, utólag már nem befolyásolt. Másrészt azután, hogy egyszer a Nyitott Műhelyben hallottam Várady Szabolcsot, ahogy Babits Mihályt utánozta, már semmilyen felolvasás nem lep meg.
És tényleg „nem vesz rajtuk erőt a halál”?
Ó, dehogyem.