Babcia Szymborska 

Időnként megunom őt.
Az elválást javaslom. Mától, az örökkévalóságig.
Majd szánakozva mosolyog rám,
azóta tudja ez lett a vesztem is.
–Szymborska

Éppen három éve, hogy először találkoztam a Nobel-díjas lengyel költőnő, Wisława Szymborska verseivel, amikor kiutaztam Lengyelországba. A polcokat ellepték a Tutaj (’Itt’) és a Chwila (’Pillanat’) című kétnyelvű verseskötetei, és hirtelen elhatároztam, megveszem őket, így verseiben első alkalommal angolul mélyedtem el. Magával ragadott a nyelvezete, a nemes egyszerűséggel leírt érzések. Rajongásom nem volt véletlen, hiszen Szymborska előszeretettel használ tudományosan sűrű leírásokat, és jómagam is szívesen elmélyedek csillagászati, földrajzi, biológiai enciklopédiákban, de a régészet és muzeológia is kifejezetten érdekel. Nem néztem utána, hogy ki fordította le magyarra, talán nem is érdekelt, mert akkoriban, szabad délutánjaimon, hobbi szinten elkezdtem fordítani a verseit. Néztem az angol és a lengyel szövegeket, és államon támaszkodva magam is rácsodálkoztam a természet alkotta világra, és arra, ahogy azt Szymborska elmeséli. Ezért sokszor megkapom a kedvesemtől, hogy úgy olvasom Szymborska verseit, mintha a nagymamámtól kapott leveleimet olvasnám. Ami azért sem meglepő, mert maga Szymborska örömmel és gyermeki lelkesedéssel küldött barátainak képeslapot, hátoldalán egy-egy limerickkel vagy hasonlóan vidám, pajzán, ironikus versikével. Aztán a neten rátaláltam Zsille Gábor és Csordás Gábor fordításaira, de úgy döntöttem, inkább az angol és lengyel verziókhoz térek vissza, ahogy megismertem őt. A limerickjein kívül nem alkotott kötött formákban, minden verse ennek ellenére rendkívül sűrű, de nagyon olvasóbarát. Itthon talán Nemes Nagy Ágnes vagy Takács Zsuzsa, aki hasonló költészetet művel. Szymborska mégis teljesen egyedi. Minden megszólalásában lengyel dáma, a szó legpozitívabb értelmében. Az irodalomtörténet az ő költészetét emeli ki a legjobban és nem véletlenül, hiszen minden porcikájában idealista mindamellett, hogy verseiben imád bohóckodni, mosolyt csalni az arcunkra, erkölcsi kérdésekben rendkívül következetes.

1923. július 2-án született a Poznań melletti Kórnikban, de élete nagy részét Krakkóban élte le. Az ottani Jagelló Egyetemen végzett polonisztikát és szociológiát. A második világháború idején a földalatti iskolarendszerben  tanult tovább. Ő az a költőnő, aki bátran írt karikatúra-verset a történelem legnagyobb diktátorairól-diktátorainak, mint Lenin, Sztálin vagy Hitler. Sztálint a jetihez hasonlította (Kiáltás Yetihez), míg Hitlert egy gyermekkori fénykép alapján mutatta be, de egyikben sem lépte át a jó ízlés határát. A költészet mellett híres volt esszéiről is; 1953-tól 1981-ig a Życie Literackie folyóiratnál dolgozott, amelyben 1968-tól önálló rovatot is kapott, A kötelező olvasmányokon felül címmel.

Szymborskát rajtam kívül más is újra felfedezte, de talán nem is kellett, hiszen mindannyiunk nagymamája mindvégig jelen volt, ha nem is feltűnően. Kerényi Grácia, Csordás Gábor, Gömöri György verseiben is visszaköszönt az a tudás, amelyet tőle tanulhattak, ezen felül a kortárs lengyel költészetben felfedezhető az a hideg, kimért, megfontolt versvilág, ami az ő hagyatéka számunkra.

Így, három év után, ha újra belelapozunk a köteteibe, vagy egyszerűen csak a kezünkbe fogjuk azokat, olyan érzésünk támadhat, mintha Nikifor (lengyel naiv festő) apró, gyufásdobozra festett képeit szorongatnánk, amit magától a művésztől kaptunk.  Tudjuk, hogy ezek a festmények másra sem vágynak, csak hogy emlékezzünk rájuk, és közben nézzünk fel az égre – éppen úgy, ahogy Szymborska is tette az egyik legszebb fotón, amit róla készítettek.