Maarja Kangro

Az ex
(Vana Armuke)

Amikor a fekete nadrág alól
kivillan a szőrös, fehér lábszár,
persze, odanézek.
Nézem a hasat a zakó alatt,
alig nőtt valamit.
Nézem a kezet: a színpadon ülők közül
az övé a legfinomabb.
A szemet nem szabadna
hosszan nézni – de most már késő.
Amikor megszólal,
megfeszülök,
amikor megtörik a mondata, megmozdítom a széket.
Olyan vagyok, mint egy szülő az iskolai ünnepségen.

Most szőlőt és sütit kínálnak.
A másik terembe persze
csak piáért megyek.
Jé, csak nem. Hát, szia.
Figyelem a szemét, a nyakát
és az ágyékát: meleg, egy méterre tőlem.
Azon gondolkozom, vajon az egykori
gyarmatosítók is így néznek-e szét.
Ez a föld valaha a miénk volt.
Hogy kéne most megérinteni?
Hogy vagytok mostanság –
nem valami fényesen, ugye?
Éhínség és járványok,
gerillaharcok és diktátorok,
nekünk kell őket megfékezni.
Tudunk a lángoló kunyhókról és autókról,
az éhezéstől puffadt hasú gyerekekről.

A foga nem rohad,
arca nem hervad,
a szeme nem vörös.
A leheletéből ítélve
nem kezdett el inni.
A gyarmatosító alaposan szemlél.
Hol vannak hát az én nyomaim,
a másik traumája, az én történelmi igazságtételem?

Szőlőt eszünk
és konyakot iszunk,
hát ja, most szőlőt eszünk
és konyakot iszunk.

Márkus Virág

fordítása

(Fotó: © Chema Madoz)