Claudio Pozzani

Egy Neruda-verssel tartok feléd
(Vengo A Portarti Una Poesia Di Neruda)

Vágtázik a szívem,
s hullámzik a kantár.
E temetetlen tengerből
szelet s homokot dagasztok,
megformálni zajos lábaid,
hogy halljam táncukat szemeimben.
Nyomodban felérek
a tengerből a dombra.
Fejem csillaggá rajzolódik át,
hogy hangjaidat hívhassa.
Ajkaim fáradtan hajlanak
őszelygő és szórakozott mosolyokba.
Én meg itt vagyok,
ezen a buszon, mely úgy rázza a testem,
mint egy kockát,
mint egy szőnyeget,
miközben poros utakon botorkál,
melyeket elnémított a hirtelen eső.
A pillangók szárnyaikkal verdesve
megtapsolják átkelésem
a pocsolyák felett, melyek elnyelték Narkisszoszt.
Vágtáznak a hullámok
felkantározott szívemben.
Vigyél el oda, ahol elfelejthetem
ezt a századot, száműzetésünk tanúját,
a zivatarokat,
melyektől már nem tudunk felfrissülni,
a szertartásokat és öleléseket,
melyek fölösleges virágkoszorúknak tűnnek.
A tenger odalent van,
távol, akár egy félbehagyott terv,
a kerekek kavicsokat s emlékeket fröcskölnek
az emelkedőre, melyet a házad elém terít.
Articsókaleveleket farigcsálok,
s felhőkontúrokat hozok neked ajándékba,
Neked,
te letört peremű pohár,
mely felsebez, valahányszor megcsókolom.
Neked,
te hangyák titkainak kihallgatására
lemetszett és a mezőre hajított fül,
Neked,
hozom ajándékba elnyűtt kabátomat,
ellenállásomat
és ezt a kallódó Pablo Neruda-verset.

 

Faragó Dániel

fordítása

A vers eredetiben itt olvasható.