William Carlos Williams

Dylan Thomas

Különös, de inkább íróként emlékszem Dylan Thomasra, mintsem költőként. Az író arcképe kölyökkutya korából, valamint az abban az időben írt rövid novellái és elbeszélései nagy hatással voltak rám. Akkor még nem ismertem a költészetét. Visszatekintve egy angol tengerparti üdülőhelyet látok magam előtt, ahol meglehetősen valóságos fiatal férfiak és nők tengetik olcsóbb fajta panziókban megszállva felelőtlen életüket. Kilátás nyílik onnan magára a tengerre, és valamiféle karneváli szellemre is, ami aztán erőszakba torkollik, legvégül pedig egy amnéziás jelenetsorba, ahogy a szerző föl és alá rohan a házban, egy lányt hajszolva, akit azonban sohasem talál meg. Ez a korai benyomásom Dylan Thomasról némiképp átszínezett mindent, amit később megtudtam róla.

Van egy másik kép is, ami megmaradt bennem vele kapcsolatban, ahogy magáról beszél, úgy, mintha egy felnőni képtelen kölyökről mesélne, aki folyton bonyodalmakba keveredik, hol lopott gyümölcsök, hol birtokháborítás, hol valami egyéb dolog miatt.

A vers minden bizonnyal, ahogy ez a hasonló fiatalemberekkel lenni szokott, egyfajta menekülőút volt számára. Walesiként ennek elsősorban is a dal formájában kellett jelentkeznie, olyan formában tehát, amit általában az emberek fiatal korukban kedvelnek. De ha egy férfi képes énekelni, márpedig Dylan Thomas kiválóan tudott, mi más számíthat? Az öregség biztosan nem, s Dylan Thomas mintha soha nem is gondolkodott volna az öregségen, és hát nem is kellett rajta gondolkodnia. Úgy tűnt, mint aki mindig is el akarta kerülni azt, és végül, anélkül, hogy maradandó hírnevét kockáztatta volna vele, pontosan úgy is tett.

Összegyűjtött verseit újraolvasva azon gondolkoztam, hogy miképpen lehetett volna ezt a hírnevet gyarapítani azzal, ha újra átgondolta volna, talán még mélyebben mindazt, ami a fejében járt. De mi is lehetne mélyebb egy dalnál? Az egyetlen kérdés, ami ezzel kapcsolatban feltehető, hogy az ember megelégszik-e vele? A Lear király mégsem egy házi szalon hangulatában született meg. De nem walesi volt maga Lear is? Ám a kérdés az, hogy Dylan Thomas képes volt-e megvalósítani Lear elmélyült magatartását? Ha az volt, és erre tanulmányai elegendő bizonyítékot szolgáltatnak, talán hozzáfogott volna egy verses tragédia megírásához – igaz, az idő épp ez ellen dolgozott.

Az angol hagyomány szerinti jól fésült vers írása úgy tűnik, elképzelhetetlen volt Thomas számára – ez egy alapvető kérdés, amiben az embernek egyszerűen nincsen választási lehetősége. Legalábbis én úgy gondolom, hogy lehetetlen döntés lett volna ez neki. Thomas lírikus költő volt, s úgy vélem, igen jelentős lírikus költő is. Az olyan emlékezetes versek, mint A Sir John-hegy fölött, vagy a még nagyszerűbb Születésnapi vers, jóval túl vannak azon a mezsgyén, ameddig akármelyik mai angol vagy amerikai költő elérhet. Nem csak az általa használt ellenpontozó metaforák miatt, vagy nyelvének mesterien megmunkált fúgaszerű lejtésének köszönhetően, de azért is, mert egyedülálló abban, ahogy a gondolatot a szavak közé csomagolja. Mert nem minden puszta hang és kép, hiszen ott van a gondolkodás képessége is, lángoló hittel, ami fel-felvillan a képek egymásba kapcsolódásának minden egyes pillanatában. Gondolatainak tisztaságát nem elhomályosítják képei, hanem még inkább kiemelik azt.

A szelek „vesszőznek”, ahogy a „tűz-ölyv” függ nyugodtan az égen. Ez az imádságos vers, ami a maga zárt metaforáival egy halálra készülő, de a maga sorsával mégis elégedett embert ábrázol, diadalmas, ujjongó hangulatban mutatja fel Dylan Thomast. Mi egyebet mondhatna vagy tehetne az ember? Keresztülviszi a költői képet egészen egy határozott állításig, ahol is ereje teljében lévő lírai költőként felvillantja azt a szikrafényt, amitől megbizonyosodunk, hogy komolyan gondolja, amit mond. Áldásába az egész világot belefoglalja.

A második költemény, a Születésnapi vers egyenesen démonikus, úgy, hogy némelyik részlete vidám kuncogást vált ki. De hát ez az útja annak, hogy a metaforák azonosíthatóvá váljanak a jelentés kihangsúlyozása, általánosítása és tiszteletben tartása által, mely így magának a költői tehetségnek a bizonyítékává is válik. Lehet ezt a fajta költészetet nem szeretni, és helyette az ésszerűbb hangokat előnyben részesíteni, de ebben a szenvedélyes költészetben, amit akár megrészegült költészetnek is nevezhetünk, kétségtelenül van valami isteni – ahogy magában Dylan Thomasban is volt.

Az analitikus szellemiség, ami arra késztethette volna, hogy visszalépjen egyet és újragondoljon dolgokat, az ötlet és a költői technika racionális rendszerét felépítve ezáltal, távol állt tőle. Helyette megvolt benne a szenvedély és a szív, amely elvezette oda, ahová vágyott, és nem állíthatjuk, hogy bármikor is vágyai ellenében döntött volna.

1954

Krusovszky Dénes fordítása

Forrás: Selected Essays of William Carlos Williams, New Directions; Reprint edition, New York, 1969.