Lotte Mitchell Reford

Először akarnak

Egy temetésen hallod először egy férfi szájából: milyen szép nő lett
belőled. Vagy talán azt mondja, bimbózó? A férfi öreg.
Valószínűleg rokon, de ki tudja, mindegyik olyan egyformán öreg.
A hotelben a vacsorán felszolgált hús úgy néz ki, mint egy nyelv, fűíze van,
olyan íze, mint a fogszabályzónak valaki más szájában. Azt mondták az előbb, bimbózó,
nem tudod kiverni a fejedből. Hogy mi lehet még ebből, meg
belőled, hogy legutóbb, amikor így összegyűlt a család,
az asztal alatt ültél az unokatestvéreiddel, csak ettetek és ettetek,
most meg inkább kisétálnál, beszívnád az esti levegőt,
inni akarsz, ugyanazt, amit az anyád is.
Megérinted a tányérodon a bárányt – megnyomod az ujjaddal,
látod a vért a körmöd alá kígyózni. A kezedre nehezedsz,
képzeletben életre kel az állat, testrészei gondolatban újra összeállnak,
egy meglepett birka, még nedves az újjászületése után, csapzott a gyapja. A hotelszobában
kihajolsz az ablakon, dohányzol, a vállad kilóg a ruhád alól,
fázol. Annyira tele vagy élettel, és az élet olyan gyorsan száguld,
hogy azon gondolkozol, nyitva volt-e a koporsó,
hogy megsimítottad-e a nagyanyád arcát, hagyva, hogy a tenyeredbe
áramoljon a mindenség. Érezted, ahogy a férfiak követnek, mint a zsákmányt,
szemük szinte sárga az éhségtől. Sötét szájukat kitátják, hogy bekebelezzenek,
hogy megszakítsák a fotoszintézist, de te az ég felé fordítottad arcodat,
az összes csillag felé, amit idekint látni, vidéken. Cserepes ajkaid között kifújod a füstöt.
Tudod, hogy több csillag van, mint amennyit megszámolhatsz; hogy minél tovább nézel,
annál többet fogsz látni. Azon tűnődsz, miért döntöttél úgy, hogy felnézel.
Hogy miért néznél valaha is máshová.

Rácz Júlia

fordítása