Dean Young

Fehér daru

Ennél többet nem kell tudnom a halálról,
a japán cserebogaraknál,
ahogy ellepik a rózsákat és a szilvát,
nem számít, mivel permetezi őket a szomszéd
narancsszínű gumikesztyűjében.
Szinte látni, ahogy kínlódva kimúlnak,
sápadtan hullva le, akár a szalvéták
egy kertipartin, ha lefújja őket
az asztalról a szél, ahogy a fény tompulni kezd,
és a barátokkal,
ahogy az gyakran megesik, amikor a fény tompulni kezd,
szóba kerül valami fájdalmas, jeges, a szívburkot érintő,
és a szalvéták a magas fűben landolnak.
Amikor Basó a magas fűről ír,
nem kell tudnom, hogy ez a halálról szól,
az írásjegyek vörösesbarnák és elmosódottak,
egy elrozsdált kard árnyékai, egy óramutatóé.
Képzeld csak el, hogy hegyeken kelsz át,
a nyári hóban, mint Basó,
minden tulajdonod a hátadon viszed:
ecsetek, köpeny, apró búcsúajándékok,
amikről balszerencse, ha megfeledkezel.
Nem akarom tudni, milyen egy rózsán meghalni,
párák és illatok közé merülve,
kapaszkodva,
nyáron meghalni, amikor minden fölkel,
a százszorszépek akár egy tekintet a kerítés deszkái közé szórva,
a kardvirágok teljes pompájukkal hevernek a sárban,
elnehezülten széltől és virágzástól.
Vajon mire gondolhattál, apa,
amikor elvették a szemüveged és a fogaid,
mi pedig köréd gyűltünk, egy csapat
horgonykötelétől szabadult felhő,
és a fehér madár a mellkasodra feküdt,
csőrével mélyen lent a torkodban.
Eső, eső szívverése.

Simon Márton

fordítása