Beszédkísérlet

Nehogy úgy érezzék, hogy rászedtem őket, ajánlom ezt az
átiratot mindazoknak, akik jelen voltak magánál a kísérletnél –
különösképp Ghyslaine et René Michának, akik olyan szívélyesen
vettek részt rajta Brüsszelben, 1947. január 22-én.

 

Hölgyeim és Uraim, elkezdődött, hát itt vagyunk, összezárva ebben a piciny teremben, mégsem mondhatom, hogy bizonyos mértékben, nem tűnik hihetetlennek az egész, már hogyne volna az! Másrészről, úgy látom, hogy akad megnyugtató tényező is: elvégre minden a tervek szerint alakul, bámulatos, hogy végül is eldönthetjük, hogy néhány napon, néhány héten belül majd előadást tart itt valaki, és így is lesz. Lehetne ez nyugtalanító, de ami engem illet, sokkal inkább megnyugvást találok benne. Még ha mindebből nem is gyártok elméletet az ember hatalmával kapcsolatban, azért megnyugtat a gondolat.

Végtére is, így kellett, hogy történjék, és valójában így is történik: Önök hallgatnak, én beszélek, még ha, bevallom, arra is vágyom, hogy átadjam helyemet, mert hát, bocsássanak meg ezért, elég félelmetes társaságnak tűnnek, olyannyira, hogy úgy érzem (ugye tudják, hogy ez az első alkalom, hogy közönség előtt állok, leszámítva egy fél alkalmat pár nappal ezelőtt Párizsban), úgy érzem, néhány óvintézkedéssel kell kezdenem. Már részt vettem egynéhány előadáson, különösen mióta tudom, hogy nekem is elő kell majd adnom, egyszerűen látni akartam, hogyan is zajlik az ilyesmi, és minden esetben egy kicsit meglepődtem, sőt nagyon meglepődtem, nagyon elvarázsolt a közönség nyájassága és passzivitása (most nem azt kérem Önöktől, hogy kapcsolódjanak be!), de hát végül is igen, elvarázsolt a közönség nyájassága és ugyanakkor az előadó rendkívüli nemtörődömsége, nyersesége, önbizalma. Nem szeretnék hasonló benyomást hagyni Önökben, de most már talán mellőzhetem a modorosságot, és bele is kezdhetek mondandómba.

Csak még egy zárójelet engedjenek meg: meg szeretném köszönni, még mindig ugyanebben a szépelgő hangnemben, hogy eljöttek ma ide, ugyanígy a szervezőknek is, hogy meghívtak, nekik is, Önöknek is ki szeretném fejezni hálámat, megindokolni is valamelyest, és ekképpen, talán alig észrevehetően, már tárgyamra is térek.

Azt hiszem, joggal tarthatjuk elég különös szándéknak vagy elhatározásnak, hogy megkérnek egy írót, beszéljen közönség előtt. Mégis, mondhatnák, folyton ez történik, pedig semmi sem írja elő, hogy az író valamelyest is tudjon beszélni. Senkinek nem jut eszébe, hogy ugyanezzel a javaslattal álljon például egy asztalos, egy ötvös, vagy egy kémikus elé. Ahogyan ezek a mesteremberek, úgy talán az író is azért választhatta mesterségét, mert inkább egyedül, asztalánál, kissé rejtőzködve szereti napjait eltölteni. Talán mert ez kevésbé jár oly biztos kellemetlenséggel, mint minden egyéb tevékenység, mint például a beszéd. Mindenesetre a tény, hogy író (ahogyan mások ötvösök), semmiképpen sem vonja maga után, hogy közönség előtti megszólalásra volna hivatott.

Mégis az írókkal szemben nagyobbak az elvárások, mint az ötvösökkel, vagy asztalosokkal, vagy kémikusokkal szemben. Gondolatokat várunk tőlük. Isten tudja miért! Talán később majd megpróbálom elemezni ezt a vetületét a dolognak. De természetesen nem azt mondom, hogy egy ötvösnek vagy asztalosnak, ahogyan mindenkinek, ne lehetnének gondolatai, természetesen nem ezt mondom, de nekik megengedjük hogy, olyan gondolataik legyenek, mint bárki másnak, olyanok, például, mint amilyeneket az újságokban olvasunk. Ilyen gondolatokból nekem is van egypár, egypár határozott gondolat, melyeket nem engedek és nem is eresztek el. Ezek azok a gondolatok, melyeket a választások másnapján statisztikaként látunk viszont: 26,9%, 14% stb.

Beszélek róluk, megvitatom ezekről a gondolatokról, szinte napi szinten tisztázni próbálom asztalosokkal, ötvösökkel, a kerületem munkásaival, de nem hiszem, hogy ma este efféle megfontolásokat várnának tőlem. Mindenesetre nem teszem nevetségessé magam azzal, hogy olyan dolgokról adok elő, melyekkel kapcsolatban kioktathatna a legutolsó asztalos is.

Ezektől a mesteremberektől természetesen nem várunk el mást, mint hogy szép bútorokat és szép ékszereket készítsenek. Mindenki tudja, hogy a bútorok és az ékszerek előállításakor nem igazán gondolatok összeillesztéséről van szó.

De ami az írókat illeti, semmi kétség, tőlük elvárjuk, gondolatokat várunk tőlük, sőt maguk is elvárják önmaguktól, megcsinálják maguknak. Mégis miért? Bizonyosan azért, mert írásaikat szavakkal hozzák létre (feltételezik ezt is, gyakran elfelejtik, de időnként feltételezik), illetve, mert mintha a szavak, a szavak elrendezése sokkal könnyebben alakulna át gondolatokká, mint egy fa- vagy egy fémdarab, melyből bútort vagy ékszert készítenek. Piszkos egy történet! Bizonyos értelemben halálosan izgalmas, de akkor is piszkos egy történet.

Egy rakás bonyodalom következik ebből. És itt természetszerűleg egy olyan területre lépek, amely nem kizárólag a sajátom. Gondolatok, szavak; szavak, gondolatok: a kérdésnek megvannak a maga szakértői, de számomra ez valamiképp az igazság tintásüvege, vagyis megoldhatatlan probléma, ha úgy tetszik, az igazság kútja.

Persze néha úgy érzem, hogy ráleltem egy csapásra, egyfajta kilábalásra ebből a tintásüvegből. Mégis meg vagyok róla győződve, hogy ebből az üvegből vagy ebből a kútból nem lehet kikecmeregni, ha önmagunkat (visszatükröződését) nézzük az üvegben, ahogyan például a belé szorult Igazság teszi.

A szavaknak, a szavak elrendezésének gondolatokká való végzetes átalakulásából tehát mindenféle bonyodalom következik. Például felelősségről beszélnek nekünk. És természetes, hogy létezik írói felelősség, hiszen a szavak gondolatokká alakulnak. Nehéz absztrakt fogalmakkal kifejezni, hogy mire gondolok: nehezen kezelem az absztrakt gondolatokat. De amit most elmondok Önöknek, az egy kis tanmeseként jutott eszembe.

Tegyük fel, hogy van egy barátom (vannak barátaim: irodalmárok, filozófusok, politikusok, újságírók). De tegyük fel, hogy ez a barátom egy fa. Mi a feladata a fáknak, mit csinálnak a fák? Hogy ágakat növesszenek, azután pedig leveleket, persze, hogy ez a feladatuk. Hát igen, de ez a fa, aki történetesen a barátom, úgy gondolta, hogy a leveleire, minden egyes levelére ráírta (a fák nyelvén, ugye mindenki érti, miről beszélek), az egyik levélre, hogy őszinteség, egy másikra, hogy tisztánlátás, megint egy másikra, hogy a fák szeretete, a fák java, megint egy másikra, hogy se hóhér, se áldozat.

Természetesen, mindez hiteles és őszinte, és minden fa biztos benne, hisz ismerik ezt a fát, a barátomat, és tudják róla, hogy őszinte. És akkor egy szép napon egy favágó érkezik – megesnek hasonló dolgok – és levágja ennek a fának az egyik ágát. A fa elfogadja ezt, végtére is az ilyesmi nem igazán fáj egy fának, néha még jót is tesz neki. Mindenesetre a fa inkább úgy élte meg mindez, mint egyfajta sikert. Bizonyos értelemben siker is volt. Végtére is rendben volt. Aztán, kis idő elteltével visszatér a favágó, és ezen a napon, a második alkalommal, nem tudom elszántabb, komolyabb, fenyegetőbb képet vágott-e, de a fa most már reszket egy kissé, és faszemeit a fejszére szegezi, melyet szinte észre sem vett az első alkalommal, és a fejsze vadonatúj nyelében felismeri azt az ágat, amelyet az előző alkalommal vágtak le róla. Ekkor az egész elkezd nyugtalanító lenni. Ugyanis a favágó tényleg elkezdi kivágni a fát. Ekkor a fa reagál. Hogyan reagál a fa? Mit gondol? Felkiálthat magában: … Tu quoque, fili mi, vagy azt mondhatja:

Bármit, csak ezt ne.
Ezt semmiképpen sem akartam!

Mindenesetre, nem hiszem, hogy túl kellene nyújtani a metaforákat. Ez bennük a veszélyes, hogy minden irányba nyújthatóak. Mindez akkor válik tragikussá, amikor ez a fa, aki nem szívesen panaszkodik, vagy nem szívesen mondogatja: Tu quoque, fili mi, szóval végül azt gondolja: Tehát fából vagyok, fejszét készítenek belőlem? Ez borzalmas.

De ha kicsit is őszinte vagyok, vagyis ha abbahagyom a tanmesék gyártását, akkor nem szabad azon nyomban, hirtelen befejeznem.

Miután visszatértem a valósághoz, megállapítom, hogy mindenképpen szükséges volt, még ha ez a fa hajó, szekrény, asztal, vagy valami más rendes dolog is akart lenni, de semmiképpen sem, egy fejsze nyele, akkor is muszáj volt, hogy egy fejsze kivágja.

Látják mennyire bonyolult az egész. Amikor újra bevonjuk a valóságot, nem nagyon tudunk következtetéseket levonni.

Másrészről, saját logikájukon belül sem szabad a szélsőségekig feszíteni a dolgokat, azt hiszem, ez az intelligencia ellentéte volna.

A tudósok például (az írók nincsenek olyan távol a tudósoktól, mint amennyire el akarják hitetni velünk), a tudósok, akik az atombombát előkészítő felfedezéseket előkészítő felfedezéseket tették – ha ők azt gondolnák: „fából vagyok tehát, amiből az atombomba készül”, akkor túl messzire mennének! Lehetetlen. Nem, ez komolytalan volna!

Vagyis, azt hiszem, hagyni kell, ezt nem lehet tovább feszíteni, és ami a fajon belüli következtetéseket illeti, határozottan azt gondolom, hogy újra le kell ereszkednünk azoknak a gondolatoknak a szintjére, melyekről az imént ejtettem szót, ahol az utolsó asztalos, az utolsó ötvös is biztonsággal eltájékozódik.

Végtére is, nem egészen ez a ma esti témám; nem akarok erősködni ezzel kapcsolatban, de az egész abból ered, mint már mondtam: attól, hogy a gondolatok nyugodtan eredhetnek a szavakból, még nem kevésbé különös gondolatokat követelni egy írótól.

De mégis miben tévednénk, amikor azt gondoljuk, hogy nem kell az írótól elvárni a beszédet? Például ebben: miközben asztalokat vagy ékszereket készít, asztalosunk vagy ötvösünk fejébe vesz valamit, egy aprócska saját gondolatot, egy kis egyéni hóbortot, egy kis saját szeszélyt, ha eközben azt gondolja, hogy minden bizonnyal rálelt valamiféle titokra, amely némiképpen meghaladja szakmai tudását – megesik az ilyesmi – akkor miért nem kérjük fel, hogy tárja nyilvánosság elé, hogy ossza meg a közönséggel ezt a titkot, kissé felszabadultabban, mint ahogyan azt szokásos kifejezésmódjával tenné. Mennyire nagyszerű volna! Miért nem kérnek meg kiváló mesterembereket, hogy válogatott közönség előtt beszéljenek, örömükre szolgálna, hogy előadhatják, amire munkájuk során rájöttek. Nem látom, miért utasítanák vissza. Pedig ugyanerről van itt is szó: nem látom, miért ne kapjak vesszőparipámra. Miért is ne kérnének meg rá?

Ha ráadásul arra gondolunk, hogy, íróról lévén szó, még csak arra sem kérik, hogy kifejezésmódján lényegileg változtasson, miközben előadását tartja, amely, végtére is egy az irodalmi műfajok közül, akkor már tényleg semmi okunk, hogy ne kérjük fel az írót, ahogyan neki sincs semmi oka, hogy ne fogadja el a felkérést, és ez az egész bizonyos értelemben úgy is tűnhet, persze nem Önöknek, hanem az írónak, mint egyfajta áldás.

Ami engem illet, eddig mégis megtagadtam magamtól az efféle elégtételt. Talán azért, mert okosabbnak tűnt, talán könnyebbnek is, ha halogatom, későbbre halasztom ezt a találkozást. Egészen addig a pillanatig vártam, amikor, a közönség néhány, a műveimre érkezett válaszából, vagy éppen levélváltásokból, meg nem bizonyosodtam pozíciómról, amíg egyfajta presztízzsel nem léphettem az emberek elé. Legalábbis így hittem. (Valami ilyesmi lehetett mögötte. Nem túl magasztos dolog, meglehet…) Végül egy saját létezés minimális presztízse, valószínű…

Levélváltás készít így elő gyakran találkozót, egynémely álláshirdetés is úgy írja elő, hogy a személyes megjelenést írásos jelentkezésnek kell megelőznie.

Azt is be kell vallanom Önöknek: ami kifejezetten engem illet, sokáig azt gondoltam, hogy ha valaha is eldöntöttem, hogy írok, azt a kiejtett szó ellenében tettem, azon ostobaságok ellenében, melyeket egy beszélgetés során kimondtam, és azon kifejezésbeli elégtelenségek ellenében, melyekkel még egy hosszú beszélgetés is telis-tele volt. Mivel kényelmetlenséget és szégyent éreztem, legtöbbször ez ellenében, a kiejtett szó ellenében döntöttem az írás mellett, ezért görnyedtem a papír fölé. Miért? Hogy kijavítsam magam, hogy kikúráljam magam ebből, ezekből a gyengeségekből, hogy bosszút álljak, hogy eljussak egy összetettebb, zártabb vagy óvatosabb, talán kétértelműbb kifejezéshez, és talán hogy elrejtőzzem a többiek és önmagam tekintete elől, talán hogy rászedjem saját magamat, hogy elérjek a csenddel egyenértékűhöz (ha már kétértelmű kifejezésről beszélek).

(folytatása következik)

Szabó Marcell fordítása