Ez volna hát némiképp, amit az úgynevezett költői folyamatról gondolok. Ha állást foglaltunk, akkor persze már az erdő belsejében kell maradni. De, mondanák ismét, de hát ez pofonegyszerű, ha fel akarná tárni a szívét, akkor inkább meg kellene fosztania magát a levelektől, és akkor látszana a szíve. Pontosan! Meg kellene tehát várni az őszt. Hiszen arra gondolok… Igen, lényegében, ez az egész, imént felvázolt, csöppnyi nyugtalanság sokkal inkább hasonlít az őszre, mint a tavaszra. Elég ha döntünk, és például ez a szapora mozgás, amelyről fentebb szóltam (szaporaság [volubilité], mennyire illik ez a liánokhoz, a hajnalkához [volubilis]), elég csak megnevezni ezt a szaporaságot: kitartás (ahogy egy utcai árusról mondják, hogy kitartó), hívjuk kitartó szaporaságnak, hogy beáll az ősz.

Igen, az imént elhangzott szavak, melyeket ki tudja miféle széllökés tépett ki belőlem, inkább a földre hullottak, mintsem virágot bontottak ágaim végén. Őszi esemény. Az egész roppant egyszerű, de nem tudom költészet-e ez. Fütyülök rá, mindez bizonnyal egyszerűbb annál, de mindenki egyetért vele. Őszi eseményről van tehát szó, csak a szavakat kell megváltoztatni. Itt ez a rakás száraz levél: a földön, vagy inkább emitt, a balomon az asztalon… és így ki is tártam Önöknek a szívem.

A szívemet?

De hát semmit sem láttunk! A felszínen ugyanaz van, mint legbelül. Rengeteg száraz levél, igen, rengeteg száraz levél. Ezért hívjuk rakás száraz levélnek.

Elégedettek? Nem haladtunk valami sokat.

Azért mondtam el mindezt, hogy legyen valami fogalmuk a jelen előadásom tárgyáról, az elbizakodottságról és a nem-elbizakodottságról.

Aforizmát szeretnének? Itt van egy: csak arra tartani igényt, ami tárgyiasan megvalósult.

Számomra egyedül az volt sürgős, hogy némiképp megsemmisítsem – nem, semmiképpen sem dühödten – azokat a fényképeket, tükröket és eszményeket, melyeket az én-ről alkothattak, melyeket az én-ről alkothattam; egyedül azért vágytam, ezért fogadtam el és vágytam arra, hogy ma este felszólaljak, mert úgy véltem, mindaz, amit eddig megírtam – ahogy azt az előbb már említettem –, az egyeseknek kissé elbizakodottnak tűnhet, akárha egyfajta magabiztosságot árasztana, hiszen kicsit már túlbeszéltük, a filozófusok is túlbeszélték a kérdést.

Meg akartam mutatni Önöknek, hogy létezik elbizakodottság, de csakis abban, amit elértem, az pedig nem más, mint egy rakás száraz levél, vagy ha egy másik tárgyat veszek, akkor erről a másik tárgyról van szó, amennyire csak lehetséges, másról nincs szó, mindenesetre semmiképpen sem a szívemről.

Tovább fejtegethetném ezt, és minden bizonnyal másféle megfontolásokhoz is eljuthatnék. Anélkül, hogy felcsapnám Blanchot, Joë Bousquet, Claude-Edmonde Magny, Betty Miller írásait, vagy a rám vonatkozó passzusokat abban az esszében, melyet René Micha néhány órával ezelőtt felolvasott nekem, és amely a jelen előadássorozat felvezetésének tekinthető; ezek mind-mind kiindulópontul szolgálhatnának ez irányú fejtegetésimhez. Nem, dárga Micha, én nem vagyok misztikus! A humor, vagy ha úgy jobban tetszik, egész egyszerűen a nevetségességérzet óvjon attól! Nem az egységet keresem, hanem a sokféleséget. Bernars Groethuysen jól látta, amikor azt mondta: nem De natura rerum, hanem De varietate rerum lehetne könyvem címe. Amikor pedig Georges Bataille azt kérdezte tőlem, hogy megérintettem-e a rovart, és ha igen, nem bolondultam-e meg tőle, azt válaszoltam, hogy több rovarom is előkészületben áll, felfordítva, falnak támasztva, ahogyan a festők is több képbe kezdenek, majd egyeseket a fal felé fordítanak, majd idővel újra belekezdenek stb., és hogy biztosan ne vesszem el bennük, nekem elég, ha a kellő pillanatban, talán az utolsó kellő pillanatban, például a darázsról a pókra váltok.

Ugyanezen a csapáson tovább haladva, úgy is fogalmazhatnék, hogy módszeremben a szó szoros értelmében tényleg nem szemlélődésről van szó, hanem egy olyannyira aktív szemlélődésről, ahol azon nyomban a megnevezés megy végbe, egy olyan tollal elvégzett művelet, amelyet sokkal közelebb érzek például az alkímiához (hmm!), és általánosságban a cselekvéshez (a politikai cselekvéshez is), mint egy ki tudja miféle, egyedül az alanyból eredő extázishoz, mely leginkább kacagásra késztet.

Nem, amit én keresek, az a kiút ebből az ízetlen körhintából, melyen az emberhez, az emberihez való hűség ürügyén, körbe-körbe forog az ember, és ahol a szellem (legalábbis az enyém) halálosan unja magát. És ebből bármelyik tárgy kiragadhat.

Ha meglógnának innen, ha unják már, hogy mindig ugyanaz a lemez forog (elmehetnek Kínába, Madagaszkárra, azt tapasztalják majd, hogy ott is ugyanazok a közmondások), szóval ha meglógnának innen, akkor kövessenek – ez elég elbizakodottan hangzik – de ugyanakkor nagyon egyszerű is. Nem kell sokáig követniük. Csak például eddig a cigarettacsikkig, bármi lehet, azzal a feltétellel, hogy őszintén figyelembe vesszük, tehát végtére is (rá se hederítve mindarra, amit a szellemről, az emberről a fülünkbe sugdosnak) aggályok nélkül vesszük figyelembe a tárgyat.

Semmiféle utalás az emberre. Mindenkinek mély(enszántó) gondolata van a frottírtörülközőről. Mindenkinek jelent valamit, de senki sem gondolta, hogy ez volna a költészet, hogy a költészetben erről a mélyenszántó gondolatról volna szó. Ezt kell felszínre hoznunk, aggályok nélkül. Ez az igazság, ez lép ki a körhinta forgásából. Egészen mostanáig a tárgyak egyedül az embert szolgálták, úgy mint közvetítők. Azt mondják: „kőszív”. Erre jó a kő: „kőszív”, az ember-ember viszonyban veszik hasznát, de elég ha egy kissé mélyebbre ásunk a kőben, hogy lássuk, más is, nem csak kemény; kemény, igaz, de más is. Ha sikerül előhívnunk a kőből más minőségeket is, melyeket a keménységgel egy időben birtokol, akkor kilépünk a körhinta forgásából. Azt hiszem, megéri. És talán ez volna az a harmadik személy, mely a jelen előadás címében szerepel¹, én legalábbis így értem. Egyes vagy többes szám harmadik személy.

Az imént a sokféleségről beszéltem, hogy váltogatni kell a tárgyat, stb., és tessék, már itt is a többes szám, de ahhoz, hogy előhívhassuk az eddig megnevezetlen minőséget, mely egyszerű, mint az egyszeregy, de mi fennakadtunk a kő keménységén, ahhoz egyediségében kell venni a tárgyat; szórakoztató, hiszen harmadik személy… mégis egyedi… Ezt a mélyenszántó gondolat (annyira azért nem vagyok ostoba, hogy azt higgyem, én találtam fel), ezt kell előhívnunk. Összességében arról van szó, hogy el kell érni azt a pontot, ahol maga a tárgy kényszeríti ránk összes, vagy számos, de a hétköznapokban neki tulajdonított minőségektől olyannyira eltérő tulajdonságait. Sohasem szabad engedni a minőségek látszólag harmonikus elrendeződésének, még ha olyan új összetevőkről is van szó, melyekre költők bukkantak rá (a legínyencebbekre gondolok itt, Baudelaire-re, Apollinaire-re vagy Éluard-ra), nem szabad engedni a minőségek olyan elrendeződésének, melyben újszerű, fontos tulajdonságok vannak: fenségesek, megidézők. Miért állnánk meg itt? Mert megvan az esélye, hogy ez az elrendeződés majd megfelel valamely unalmas egyhangúságnak? A tegnapi szellem unalmas egyhangúságának. Észrevétlenül visszarakja a régi lemezt. Visszatuszkol a körhintára. Vigyázat! Egy kis bátorságot, kérem, egy kis szerénységet! Ha a kérdéses tárgy új minősége bukkan fel, annyi baj legyen, ha például különösnek vagy kicsinyítőnek tűnik. Az jut eszükbe: nagyszerű verset írnának a cigarettacsikkről, de csakhamar észreveszik, hogy milyen aprócska egy másik tárgyhoz viszonyítva. Nem szabad veszni hagyni. Visszatér az egyhangúság, visszaülnek a körhintára, és mindennek vége.

A minőségnek meg kell felelnie a tárgynak, hogy fogyatkozó vagy antipoétikus, fütyülünk rá. Annyi baj legyen, ha nem lesz belőle több vers. Fütyülünk a versekre; ami engem illet, nagy nehezen végül csak elfogadtam, hogy verseket írok; mindent megtettem, hogy ne tűnjenek annak; de úgy látszik, könnyebb verseknek hívni. Nekem mindegy. Nem a dolgok elrendezéséről van szó. Értik, mit akarok mondani: nem kell elrendezni a dolgokat (körhinta), nem kell rendet rakni, ahogy a tolvajnyelv mondja. Muszáj, hogy a dolgok zavarják Önöket. A dolgoknak kell kirángatnia Önöket az unalmas, egyhangú mormogásból; egyes-egyedül ez az érdekes, mert egyedül ez viszi előre a szellemet. Az is lehet, hogy inkább a tudományos elme néhány vonását, tulajdonságát fedezik fel ebben, és nem a költői szellemét. Nem tudom, mindegy is nekem. Annyi baj legyen, vagy annál jobb. Még hosszan fecseghetnénk erről.

De térjünk vissza a lényegre. Ugye látják, hogy az áldásos, a boldog pillanat, és következésképp, az igazság pillanata az, amikor az igazság (bocsánat) élvez. Ez az a pillanat, amikor a tárgy, ujjong, ha fogalmazhatok így, amikor előhívja önmagából minőségeit; az a pillanat, amikor egyfajta kicsapódás megy végbe: a beszéd, a kifejezés boldogsága.

Amikor azokat a pillanatokat éljük, ahol a szavak és a gondolatok egyfajta közömbös állapotban leledzenek, akkor minden úgy adódik, mint szimbólum, mint igazság, vagyis amit akarunk, ez az a pillanat, amikor az igazság élvez. Ez az igazság, nem pedig egy rendszer konklúziója. Vannak, akik az igazságot keresik, pedig nem kell keresni, a saját ágyában pihen, de az igazságot mégis hogy visszük ágyba? Mint annyiszor, azzal, hogy másról beszélünk. Sokszor ez a helyénvaló; mert valójában, egész sokszor fátylak fedik, mint a menyasszonyokat. És csak azután lehet bárhogyan is bánni vele, bocsássanak meg ezért, miután elélvezett…

Mindenesetre a lehető legkevesebb előfeltevésünk legyen. A legjobb, ha lehetetlen témákat választunk, ezek a legközelebbi témát: a frottírtörülköző… Efféle témákat, előfeltevések nélkül, csak ami tisztán megnyilvánul… Gondolatoktól szabad szellemmel. Az a minimum gondolat, amink mégis van, az a kifejezéssel egy időben születik meg. Azt hiszem, így lehet kikecmeregni a tintásüvegből.

Valaki azt mondta – nem látom okát, miért ne nevezném meg – Marx azt mondta (amikor tömören fogalmazunk egy olyan kifejezéshez jutunk, hogy azt vonnak le belőle mások, amit csak akarnak. Ezt művelik manapság Marx-szal is mindenféle céllal. Mindeközben olyasmit mondott, ami nekem, ahogy sokaknak, különösen fontos.) – azt mondta, hogy a szubjektív ember nem ragadhatja meg közvetlenül önmagát, hacsak nem a világ ellenállásán keresztül, hacsak nem azon ellenállás által, amellyel a világgal érintkezve szembesül. Vagyis egyfajta műveletben, cselekvésben.

Egyetlen Nagy Műről van itt szó, ahol a művészeknek van egy szakmai tudása, a politikusoknak meg egy másik; de végül is ugyanarról van szó.

Látják, mennyire ellentétes ez azzal, amit gondolunk: ugyanígy azt is mondhatnánk, hogy egyetlen bűvös párt van, a kommunista párt. Azért ez tényleg kissé messze van jelenlegi témámtól.

Végkövetkeztetés: elsőre lehetetlen témák. Azt kellene, ha értették, amit mondani akartam, az kellene, hogy a kifejezés és a gondolat egyszerre szülessen meg, egy időben bukkanjon fel. A kifejezésnek a szavak vagy a gondolat előtt kell megjelennie. Már mondtam, hogy a szavak gondolatokká alakulnak és fordítva. Azelőtt kell megragadni a kifejezést, hogy szavakká vagy gondolatokká alakult volna.

A lehetetlen témák esetében nincsenek előfeltevéseink, sem szavaink, sem gondolataink. Amikor befut a szó, amikor az igazság élvez, akkor valami új kerül birtokunkba; megvan rá az esély, hogy így legyen.

Ha most azt mondják majd: nem is foglalkozom az emberrel és ezt sérelmezik nálam – volt ilyen – akkor elmosolyodom. Minden bizonnyal így van, elegem van az emberből, úgy ahogy van, elegem van a körhintából is. Lépjünk ki ebből, a tárgyak segítségével hagyjuk magunk mögött az egészet. Amikor tehát ezt vetik a szememre, elmosolyodom, mert világos, hogy nem az ember a közvetlen témám, épp ellenkezőleg, de azt is jól tudom, hogy távolabb és intenzívebben mégis azt keresem, ami ellenáll az embernek, azt az ellenállást, amellyel a tiszta gondolkodása kerül szembe, így több esélyem lesz megtalálni az embert, nem újra megtalálni, hanem megtalálni azt, aki előtte jár, megtalálni azt az embert, akik most még nem vagyunk, az ezernyi új, hallatlan minőséggel bíró embert. Tiszta, piszkos, őrült vagy ésszerű, stb., kirángatni ebből a körhintából, új minőségeket találni számára, az ember utáni embert, akik még nem vagyunk, az embert, akivé leszünk.

Hajrá! Mutassanak nekem forradalmibbat ennél a tárgynál, nagyszerűbb bombát ennél a cigarettacsikknél, ennél a hamutartónál. Mutassanak a tárgy sajátjánál nagyszerűbb óraszerkezetet, amely felrobbantja a bombát, amely az igazat megvallva nem felrobbantja, hanem ellenkezőleg, egyben tartja (pedig elég nehéz egyben tartani! Megtanultuk mi a bomlás; elég különös dolog). Vagyis mindezek belsejében egy óraszerkezetről van szó (hiszen bombáról beszéltem), amely, ahelyett hogy felrobbantaná, egyben tartja, lehetővé teszi minden tárgynak, hogy rajtunk kívül folytassa egyéni létezést, hogy ellenálljon a szellemnek. Ez az óraszerkezet a tárgy retorikája. Én így értem a retorikát. Vagyis ha szándékomban áll a retorika, az csakis a tárgy általi retorika, nem csupán a költő általi retorika, hanem egy tárgy általi retorika. Az óraszerkezetnek (amely egyben tartja a tárgyat) kell megadnia a tárgyhoz illő ars poeticat. 

Azt hiszem, nem szabad túlontúl nagyravágyónak lennünk, szerénynek kell lenni. Le kell vágni a nagyság, a szépség szárnyát. Itt és most talán vissza kell ereszkednünk a könnyed előadás műfajához egyedül illő hangfekvésbe, igen, az egyedül illő hangfekvésbe, vissza kell ereszkedni a szépelgő hangnembe. Franciaországban egy előadás nem kiáltvány, egy előadás az valami bájos dolog. Amikor André Maurois beszél, akkor nem akarja szétfeszíteni a műfaj kereteit.

Visszaereszkedem tehát, de ne aggódjanak, elég gyors lesz az ereszkedés. Már meg is érkeztünk.

Itt van egy rakás száraz levél. Nem is olyan régen beköszöntött a szavakra a tavasz; kevés hiányzik, hogy legyen egy teljes erdőnk, és talán megértették, hogy ha ragaszkodunk hozzá, el is érhetjük. De mindaz, amit az erdő kapcsán elmondtam, mindaz inkább ahhoz a kedves, kellemes hangfekvésben megtartott előadáshoz áll közelebb, ahol már előre tudjuk, mit is akarunk mondani.

Ha viszont ragaszkodnánk, akkor épp ellenkezőleg…

Amikor visszatérünk az erdőhöz, amikor ellentmond nekünk az erdő ( más is vagyok, nem írtál le hiánytalanul, mondja az erdő), abban a pillanatba közelebb kerülünk a tárgyak oldalához, és eltávolodunk az előadástól. Végtére is, mindegy, hogy egy rakás száraz levél, papírlap vagy a szavak tavasza van birtokunkban. Egyáltalán előadás volt ez? Könnyen lehet, hogy nem. De akkor miért kértek meg azt, akit egyezményesen úgy hívunk, hogy költő?

Költő²?

… Isten veled, drága asztal!

(Látják, ha szeretem az asztalt, akkor azért szeretem, mert semmi sem teszi lehetővé benne, hogy azt higgye magáról, hogy zongora.)

Szabó Marcell fordítása