John Ashbery

Ne valld meg szerelmedet*

Annyi szín önmagához vezet,
De most azt szeretném, ha valaki megmondaná, hogy jutok haza.
Az út visszafelé: csíkokkal, pettyekkel teli,
Árnyékos hely. Oda tartozik, ahová tart,

S nem oda, ahol van. A virágok most nem szólnak Idához.
Csak a virágok nyelvét beszélik,
És olyanokat mondanak, hogy: Milyen makacsul próbáltam megérkezni.
Ez valami olyasmit jelenthet, hogy még nem értem ide. Te viszont,
Te olyan hivatalosnak tűnsz, annyira komolynak. Képtelen vagy verset olvasni,
Legalábbis úgy, ahogy azt az iskolában tanultuk.

Visszatérni a lényegre, akkoriban ez volt a legfontosabb.
De elhagytuk-e valaha? Nem hinném. Ez volt az Északi-sarkunk.
Évekig ott ólálkodtunk és koplaltunk, és most,
Mint káprázó bogarak, szűrjük a fénylő eget,
Te úton vagy ismét, és az ösvény szigorúan
Fölfelé halad, értelmes és tiszta helyeken át.
Már nem gyártanak hozzánk hasonló köveket.

És kapaszkodunk a fonálba, mely pókháló-vékony, de fölfoghatatlanul erős,
Míg mindenki belép saját labirintusába.
A láthatatlanság képessége mindnyájunknak
megadatott, kivéve az isteneket, ezért mondunk ilyeneket,
S töltjük az utat színekkel, arcokkal fel,
Lágy szónoklattal, míg le nem nyomnak az igazság torkán.

Závada Péter

fordítása

Az eredeti szöveg itt olvasható.

* Ashbery címadása William Blake azonos című versét idézi, melyet magyarra Vámosi Pál fordított. – A ford.