Donald Hall

Olívák

„A halottak nem szeretik az olívát”,
mondogattam partnereimnek a nyolcadikos táncórán,
akik sosem hallgattak rám, miközben
egy-két, egy-két, jártuk a foxtrottot.

A holtak, akikkel gyakran összeültünk,
egyetértésben biccentették koponyájukat,
mikor tizenöt évesen vállamra vetett fekete
bársonyköpenyemben egymagam róttam
az utakat, kémleltem mély, haraggal
égő tekintettel, eszemet vesztve
a pomponlányoktól és a költészettől.

A Hamden gimi focimeccsein a lányok
rövid, rakott szoknyában
szökkentek és rúgtak, és én áhítoztam
felejthetetlen combjaik után.
Barátságosak voltak – a költők pedig kabalák –,
de sosem hallgattak rám, mikor azt mondtam
nekik, hogy a holtak nem szeretik az olívát.

A költő inkább fekete köpenyében,
folytatta portyáját magányos és
kifürkészhetetlen dallamú strófák nyomában,
miközben centerek és halfbeckek
vajszívű pomponlányokkal kavartak
sötét falú dühöngők szófáin
a péntek esti meccsek után.

De évtizedek múltán, mikor a holtak
már nem hablatyolnak
olívákról, hájas halfbackek lihegnek
fel az emeletre, hogy csípőprotézisre váró  
pomponfeleségeik mellé feküdjenek,
miközben az érzéki, immár totyogó költőnk
– égő szeme mély ráncok közt ül –
a lányaikkal hancúrozik.

Unoka Mihály

fordítása