Urbán Bálint

Orfeuszi magányban – Herberto Helder (1930-2015)

Március 23-án, 84 éves korában elhunyt Herberto Helder, a XX. század második felének legnagyobb portugál költője.

Helder 1930-ban született, a salazari diktatúra hajnalán, Madeira szigetén. Középiskolai tanulmányait Lisszabonban végezte el, majd a korszak nagy irodalmi központjában, a Coimbrai Egyetemen hallgatott először jogot, később pedig irodalmat. Nem szerzett diplomát, viszont a 60-as évek közepéig a legkülönbözőbb foglalkozásokban és területeken próbálta ki magát mind hazájában, mind a nyugat-európai emigrációban (Franciaország, Belgium, Hollandia). Dolgozott reklámszövegíróként, utazóügynökként, konyhai kisegítőként, felszolgálóként, nyomdai segédmunkásként, Antwerpenben pedig a kikötőben megforduló tengerészek Vergiliusaként, a prostitúció és a szerencsejáték küszöbalatti világában vezetgette a tapasztalatlan, skorbutos vágyakkal teli matrózokat.

1958 és 2014 között több mint húsz verseskötete jelent meg. A Fernando Pessoa örökségének nyomvonalában fejlődő poszt-heteronimikus portugál költészet mindig igyekezett hű maradni az első modernség avant-garde pátoszához és különböző csoportosulásokba, társaságokba tömörült, vagy folyóiratok, szellemi központok vonzásterében burjánzott. Helder azonban nem volt tagja egy irodalmi grémiumnak sem, nem járt se felolvasásokra, se a modernisták által divattá tett irodalmi kávéházakba, nem vett részt az irodalmi életben, nem vette át az odaítélt díjakat, szabotálta a kultúripar imperatívuszait, mindig egyfajta enigmát, lakatlan szigetet képzett a portugál költészet áramlatai között. Helder a blanchot-i lényegi magány költője volt, egy modern Orfeusz, ahogy Arnaldo Saraiva, irodalomtörténész fogalmazott, ami ismét csak visszavezethet ahhoz az irodalomfogalomhoz, amely legközelebb állt, illetve állhat Helder életművéhez: Blanchot elgondolásához az irodalmi térről, melynek központi figurája és visszatérő motívuma az Orfeusz-figura mítosza.

Helder életműve kétségkívül orfeuszi, hisz, ahogy egy gyönyörű versében írta „a költő halandóbb, mint az állatok” és ez a halandóság, a halálnak, a nyelv és az alkotó szubjektum halálának képei és témái obszesszív módon kísértik a félévszázados, roppant súlyú életművet. „Beszéljünk a házakról, beszéljünk a halálról” – olvasható első kötetének nyitóversében, szabályos ívű pályafutásának küszöbén. Helder misztikus és mitikus felhangoktól sem mentes, sokszor vizionárius dimenziókban lebegő, hermetikus költészete valahol talán a legpéldaszerűbb meghaladása a pessoa-i modernista projektnek. Míg a heteroním költészet a romantikus szerzőfétis felhajtóerejét parodizálva a poézist egyfajta szubjektumjátékként, szubjektumszínházként fogta fel – elég, ha csak felidézzük magának a költőnek egyik legintimebb állítását, amelyben saját líráját egyfajta emberi drámaként definiálta – és ezzel már sejtetni engedte a szerző, a szerzői arc eltűnését a költészet homokos tengerpartjáról, addig Helder felvállalta és több évtizedes életművében konzekvensen végigvitte a szerzői én abszolút eltüntetését, felszívódását az írásban. Helder a világ zajával, a feltartóztathatatlan fecsegéssel, a mindenre rátelepedő cseppfolyós szubjektivitással a végtelen mű magányának totalitását szegezte szembe. Versei a házakról és a halálról beszélnek, a szubjektum előtti és utáni szféráról, az anyag személytelen misztériumáról, az énről leváló érzelmek szabadgyökként való lebegéséről, a kimondhatatlan grammatikájáról, és a minden dolgok létezését megalapító ősmelankóliáról. Versei a modernitás és a történelem lineáris diszkurzív gépezetei előtti beláthatatlan tartományokról, ősi, mitikus léttapasztalatokról adnak hírt.

{youtube}SntWNGiaODw{/youtube}

H. H.

Hétfő este valamiért leemeltem a polcról Herberto Helder A Colher na Boca (A kanál a szájban) című kötetét és sokáig lapozgattam. Hétfő este Herberto Helder már halott volt, és dicsőségesen átkelt az Akherón másik oldalára. Hétfő este ezt még nem tudtam, valamiért mégis ezt a könyvet vettem le a polcról. A könyvet, amelyet a lisszaboni bolhapiacon vettem egy félszemű antikváriustól, pár éve, egy szombat délelőtt a sókristályos tavaszi napsütésben. Még aznap koraeste kisétáltam a folyóhoz, oda ahol már látni a végtelenre nyíló óceánt, ott ahol már a folyó is óceán, nem más mint egy végtelen metabolika: ő – a tenger. Leültem egy padra a csak cigarettacsikkekkel kommunikáló néma halászok közé és csak néztem a vizet, ahogy mozog, ahogy lélegzik, mint egy hatalmas test, mint egy nagy, otromba állat izmos háta. Ő – a tenger. Néztem a vizet és úgy növekedett bennem egy ismeretlen fájdalom, mint egy tengeri csillag, mint egy bűzölgő guano-sziget, mint egy etilalkohollal etetett máj, mint egy bazaltrózsa az óceán közepén: senkirózsája, semmirózsája, a Semmi. Azt a kötetet olvastam, amelyet tegnap valamiért levettem a polcról. A folyó túloldalán pedig egy kitárt karú beton Krisztus szétnézett az almada-i lakótelepek alvóváros-magányán, a hajókürtök ritmusára sóhajtott egyet, szívében megkötött a cement, arcán végiggördült pár tízkilós sódereszsák, becsukta súlyos szilíciumszemhéjait és belesuttogott két néma nembetűt a záródó éjszakába: H. H.