Ted Hughes

Pibroch

A tenger felbőg értelmetlen hangján
Egyként bánva élőivel s halottaival,
Bizonyára unja már a mennyország képét
Annyi sok millió álmatlan éjszaka után,
Cél és önámítás nélkül.

A kövek nemkülönben. Semmi sincs úgy
Magába zárva az Univerzumban, mint a kavics.
Fekete álomra született. Vagy arra,
hogy néha tudomásul vegye a nap vörös foltját,
és azt álmodja róla, hogy Isten magzata.

A szél a kő fölött elrohan,
A semmivel elkeveredni képes,
Akárcsak a vak kő hallása maga.
Vagy megfordul, mintha a kő tudata
Egyszerre irányok ábrándját észlelné.

A tengert megissza, a követ megeszi
A fa, míg küszködve levelet hajt —
Egy öregasszony ki az űrből hullott alá
Nincs fölkészülve a jelen körülményekre.
Még kitart, mivel az esze már teljesen elment.

Percről percre, eonokról eonokra,
Semmi nem enyhül, semmi se fejlődik.
És ez nem rossz variáns, nem is próba.
Ez az, ahol a bámészkodó angyalok átlépnek.
Ez az, ahol az összes csillag fejet hajt.

Závada Péter

fordítása