Margaret Atwood

Sejt
(Cell)

Gondolj bele. El kell
ismerned, hogy a rákos sejt gyönyörű.
Ha virág lenne, azt mondanád, milyen szép, 
a mályvaszín közepével és a rózsaszín szirmaival,

vagy mintha egy retro sci-fi magazin
borítója lenne, milyen különös,
mint egy jól sikerült földönkívüli;
csupa lila szem, kocsonyás csáp
és tüske, vagy kopoltyúk lennének,
kúszik a szemcsés, marsbéli porban,
amely vörös, akár belülről a test,

mígnem lágy falai
kitágulnak és felszakadnak, a spórák
szétszóródnak, gyökeret eresztve, akár a pénz,
sodródva, mint a fikció vagy a miazma, ki-be járnak az ember
agyán, buzgón beágyazzák magukat. A labortechnikus

azt mondja, ez a sejt elfelejtette,
hogyan kell elpusztulni. De minek
emlékezni? Csak még több amnéziát
akar. Hosszabb életet és nagyobb bőséget. Többet
elvenni. Többet elnyelni. Szaporodni. Mindezt
örökké csinálni. Nem ismeretlen
vágyak. Nézz tükörbe.

Az eredeti vers itt olvasható.

Bordás Máté

fordítása