Torild Wardenær

Talán átaludtuk az életet

Talán átaludtuk az életet
alvajáróként sodródtunk szerelemtől szerelemig
elmotyogtuk magunkat a nyelv mindenhatóságáig
elálmodoztunk a valóság határáig
kicsúsztunk a mindennapokból, az évtizedből.

Talán azúrszemekkel ébredünk majd a halál küszöbén
szánkban nyaraink arany ostyáival
ajándékként adjuk magunkat vissza a földnek
igen, most már biztosan tudjuk: a jövő megkap minket
a néma birkák és a meleget szerető kabócák lesznek tanúink és
az áldozati hely legmagasabb pontjáról
a bűntől érintetlen fekete rigó majd
énekel, énekel.

Gógl Réka

fordítása